6.-7. Fejezet

 

Hatodik fejezet

ARLO

 

Fordította: Aemitt

 

Mi a faszt keresek én itt?

Körbe-körbe járkálok a szobában, a tekintetem túl sokszor téved a fürdőszoba irányába. Frankie ott van az ajtó túloldalán, én pedig itt vagyok, az ő terepén, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne.

Hogy köztünk minden rendben van.

Hogy ez az egész rendben van.

A telefonom csipog és üzenet érkezik Clemtől.

Clem: Csak bejelentkeztem.

Dühösen koppintok a képernyőre.

Én: Tényleg? Van bőr a képeden.

Clem: Ne légy ilyen drámai. Feltételezem, nem öltétek meg egymást.

Én: Most ki a drámai?

Én: Épp nála vagyunk. Éppen zuhanyozik.

Clem: Hát, nem erre számítottam.

Azon vagyok, hogy válaszoljak Clemnek, és megkérdezzem tőle, hogy pontosan mire számított, amikor kinyílik a fürdőszoba ajtaja. Elvesztem a gondolatmenetemet, de azért továbbra is a képernyőt bámulom, nem akarom megmutatni Frankie-nek, mennyire felzaklatott a jelenléte.

Amikor a köztünk lévő csend a kellemetlenségig fajul, felpillantok rá, és azonnal megbánom.

Sötét farmerbe és szürke pólóba öltözött, a tekintete rám szegeződik. Még mindig fáradt, de sokkal kevésbé tűnik legyőzöttnek, mint az a verziója, amit először láttam gyűrött ruhában, és a gyomra teljes tartalmát a szemetesbe hányva.

– Elnézést, hogy megvárakoztattalak. – Lustán végigsimít nedves haján, mintha nem csak ott állt volna és bámult volna rám. – Csak felveszem a cipőmet, és már mehetünk is.

A tekintetem végigvándorol a testén, különös figyelmet fordítva arra, ahogy a pólója a mellkasán feszül, és ahogy a rövid ujjak átölelik a karjait. A vonzalmam iránta mindig is olyan összetett volt. A szíve, az elméje, a lelke.

Az egész vonzott, és a teste csak a tökéletes kiegészítője volt az amúgy is tökéletes csomagnak. És egyértelmű volt, hogy az idő ezt csak tovább fokozta.

Amikor a tekintetem végül visszatért az övére, már nem lehetett tagadni, hogy mit csináltam, és hogy rajtakaptak.

Kezemet a vállam fölé emelem, és hüvelykujjammal az ajtó felé mutatok, meg kell törnöm azt a kábulatot, amiben mindketten vagyunk. – Megvárlak a kocsiban.

Nem válaszol, én pedig hosszú léptekkel igyekszem minél gyorsabban eltűnni a közeléből, kisétálok a házából, és szemrebbenés nélkül beszállok a kocsimba.

Szükségem van a távolságtartásra, mert egy dolog udvariasnak lenni és ott lenni, amikor szükség van rám, de az már egy másik dolog, hogy feladom a józan eszem és a közös múltunkat, és szemérmetlenül rajtakapom magam, hogy lecsekkolom őt.

Nem mehetek el odáig.

Senkivel sem, és főleg nem Frankie-vel.

Felemelkedem az ülésről, és kihúzom a telefonomat a zsebemből. Elolvasom Clem kérdezősködő sms-einek sorát, mintha lenne valami mondanivalója, aztán gyorsan begépelek egy „már úton vagyunk visszafelé” szöveget, és bedobom a középkonzolba.

Újabb öt perc telik el, mire visszatér a kocsihoz, kinyitja az utasoldali ajtót, és beül. – Köszönöm, hogy megvártál.

– Nem probléma. – Elfordítom a kulcsot a gyújtásban, és kihajtok a kocsibeállóról. – Úgy tűnik, segített.

Ujjaival dobol a combján, majd meglepő módon kiböki. – Az orvos azt mondta, hogy nem a sérülése okozta Lennox halláskárosodását.

A fejem felé fordítom, de csak bámul maga elé, kifejezéstelenül. – Hogy érted ezt?

Figyelmem ingadozik közte és az előttem lévő út között, miközben válaszol. – Azt mondja, hogy genetikai eredetű, de úgy tűnik, hogy a dobhártyáján van némi trauma és hegesedés, ami nem a pályán történt ütközéssel függ össze.

Tudom, hogy többről van szó, és hogy a döntés, hogy felsorolja nekem a részleteket, az az ő módja arra, hogy feldolgozza az egészet.

– Azt mondta, Lennox említette, hogy a rendszerben nőtt fel, és tudni akarta... – Beszívta a levegőt, a lélegzete megremegett. – Tudni akarta, hogy fizikailag bántalmazták-e, amikor fiatalabb volt.

A hangja annyira megtört, és a mellkasom fáj érte. Pontosan tudom, mire gondol, pontosan tudom, milyen kérdéseket tesz fel magának.

– Gondolod, hogy eltitkolta előled? – kérdezem óvatosan.

– Biztosan – mondja hitetlenkedve. – De miért? Miért nem mondta el nekem?

Lennox és Frankie lehet, hogy biológiai testvérek voltak, de a szüleik és a rendszer miatt gyakorlatilag idegenek voltak, csak akkor kerültek egymás mellé, amikor felszabadult egy hely a nevelőotthonban. Négy év korkülönbség volt köztük, és az idő nagy részében Frankie túl fiatal volt ahhoz, hogy önállóan megkeresse Lennoxot.

És most Frankie megtudja, hogy az öccsének még rosszabb sorsa volt? Nem volt kétségem afelől, hogy nehezen nyeli le az igazságot.

Az igazságot, amit most magának kellett kiszednie Lennoxból.

– Ezért hánytál a szemetesbe?

Bólint, és én elkapom a perifériás látásomban. – Nem akar beszélni velem, nem hall engem, és most nekem kell bemennem, és felhoznom ezt az egész szart?

A kezébe temeti a fejét, és szinte kísértést érzek, hogy félreálljak, és legyek az, aki mindig is volt nekem.

Hogy megérintsem őt.

Hogy átöleljem.

Hogy megvigasztaljam.

Mintha rájönne, hol van, és kinek vallja be minden gondját, megrázza a fejét.

Megköszörüli a torkát. – Sajnálom.

Kiegyenesedik az ülésben, elfordul tőlem, kinéz az ablakon, és nem szól többet egy szót sem.

Az út hátralévő része csendben telik, és amikor a kórház bejáratához érek, kinyitja a kocsi ajtaját, de a válla fölött rám néz.

– Feljössz?

Tétovázom, tudom, hogy rossz okokból egyezem bele, de mégis megteszem. – Igen, csak leparkolok a kocsival, és máris ott leszek.

Látom a vonakodást a kiszállásán, és azon kapom magam, hogy olyan megnyugtatásokat puffogtatok, amiket nem lenne szabad garantálnom. – Minden rendben lesz – jelentem ki. – Lennoxszal. Majd meggondolja magát.

– Remélem – mondja, háttal nekem, a hangja annyira halk, hogy szinte meg sem hallom.

Figyelem, ahogy a vállai néhányszor megemelkednek és megereszkednek, mielőtt ténylegesen kilép, és a vágy, hogy a közelében legyek, visszatér.

Szerencsére az ajtócsapódás véget vet ezeknek a gondolatoknak, és összeszedem magam, miközben parkolóhelyet keresek.

Mire elérem Lennox emeletét, hálás vagyok, hogy a váróterem üres. De amikor észreveszem, hogy Clem és Remy kényelmesen Frankie mellett áll, Lennox ajtaja előtt, a pulzusom pánikszerűen gyorsulni kezd.

Rekordidő alatt érek oda hozzájuk, közvetlenül Frankie mögött állva. Beszívom a samponja és a szappanja illatát, a közelség megnyugtat. Felemelem a kezem, hogy a vállára tegyem, és látom, hogy Clem kíváncsian pillant rám a szeme sarkából.

A tekintete a kezemen akad meg, a tekintete nem bátorít, de nem is riaszt el, de ez elég ahhoz, hogy az oldalamra ejtsem, és megelégedjek azzal, hogy szóban jelezzem a jelenlétemet. – Minden rendben van?

Hetedik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

Arlo hangjának hallatán azonnal megváltozik a szívverésem, és megkondul a vészharang a fejemben.

Ez nem az az idő, amikor vigaszt találjak a jelenlétében.

Ez nem az az idő, amikor a közelségére vágyhatok.

A korábbi kedvessége csak ennyi. Szívesség valaki iránt, akit valaha ismert, és kedvesség Lennox iránt.

Se több, se kevesebb.

– Miért nem megyünk be mindannyian együtt? – mondja Clem. – Mint egy intervenció. Nem dobálhat meg minden alkalommal, amikor a szobában vagy.

Még soha nem láttam Lennoxot ilyen ingerülten viselkedni, és nem voltam benne biztos, hogy jogom van azt mondani neki, hogy viselkedjen másképp. De beszélnem kellett vele, és egyedül kellett beszélnem vele.

– Szerintem ez nem túl jó ötlet – szól közbe Arlo, aki pontosan tudja, miről kell beszélnem Lennoxszal. – Hadd menjek be Frankie-vel, és segítek Lennoxszal.

Átpillantok a vállam fölött, és közvetlenül mögöttem van, a teste csak centikre az enyémtől.

Clem felénk néz. – Oké, mi a faszról maradtam le?

Arlo megrázza a fejét. – Ne most.

Clem nem hagyja magát, a mellkasán összefonja a karját, Remy pedig felkacag. – Gyere, te, üljünk le, később majd faggathatod őket a kérdésekkel – mondja, majd Arlora és rám néz. – Fél óra múlva indulnom kell, úgyhogy ha nem tudok elbúcsúzni, akkor majd otthon vagy itt találkozunk, valamikor.

Elvonszolja Clemet, aki még mindig úgy bámul ránk, grimaszolva, mintha most harapott volna bele egy citromba.

Ha nem lennék annyira kiakadva, még vicces is lenne.

– Jól vagy? – kérdezi Arlo, amikor egyedül maradunk, és egyikünk sem mozdul.

– Egyszerűen nem tudok túllépni azon, hogy Lennox mennyire dühös – mondom őszintén.

Nagy kezek landolnak a vállamon, én pedig meglepetten megfeszülök. Arlo bizonyára valami negatív dolognak hiszi a reakciómat, és gyorsan elveszi a kezét, de még épp időben sikerül megragadnom az ujjait, és visszanyomom a kezét, várva, hogy a másik is engedelmesen kövesse.

Csendben állunk ott, mindketten megdöbbenve a tetteinktől, félve a valóságtól, ami bekúszik, ha bármelyikünk megmozdul vagy megszólal.

Végül Arlo megszólal, és a szavai elegendők ahhoz, hogy megtörténjen az összeomlás, amit olyan kétségbeesetten próbáltam elkerülni.

– Lennox elvesztette a hallását, és valószínűleg véglegesen – emlékeztetett. – Nem csak rád haragszik. Mindenkire és mindenre dühös.

Megszorítom az ujjait. – Szóval azt akarod mondani, hogy önző vagyok?

– Mióta vagy te önző?

– Nem ezt gondolja mindenki rólam, amiért elmentem?

Sóhajt, és én azonnal megbántam, hogy megkérdeztem.

Ez nem a megfelelő pillanat, Frankie.

– Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvannak a saját gondolatai arról, hogy elmentél – mondja, és meglep az őszinteségével. – De az egyetlen módja, hogy ezt Lennoxszal rendbe hozd, ha tényleg beszélsz vele.

– Vagyis úgy érted, tényleg be kell mennem a szobájába – viccelődöm félig-meddig.

Előre hajol és a kezével, amelyet éppen nem szorongatok, lenyomja a kilincset. – Menj be – mondja a fülembe. – Itt leszek, amikor kijössz.

Mintha csak az ő elfogadására és támogatására vártam volna, ráteszem a kezem az övére, és kinyitom az ajtót.

Mindketten elengedjük a fémkilincset, és én épp akkor lépek be, amikor érzem, hogy elsétál.

Lennox harcra készen áll, az ajtót bámulja, mintha csak egy újabb leszámolásra várna velem, és ettől azonnal ideges leszek.

A személyzettől tudom, hogy Lennox nem aludt. A hallása elvesztése paranoiássá tette, hogy nem éber, ezért addig marad ébren, amíg fizikailag már nem tudja leküzdeni az alvást.

Eszembe jutott, hogy nem üdvözlöm őt szóban, hanem valamiféle integetésként felemelem a kezem. Utálom, hogy úgy tűnik, mintha ezzel szinte még jobban megsérteném. Ehelyett odasétálok hozzá, és helyet foglalok mellette, miközben a szemei minden mozdulatomat figyelik.

A mellette lévő ételtálcán egy kis tábla, egy irattömb és a mobilja is ott van.

Felveszem a táblafilcet, és ráírok. – Ez rendben van?

– Van más választásom? – válaszol, a hangja most már szokatlanul hangos a csendes szobában.

Megrázom a fejem, és folytatom az írást. – Beszélnünk kell.

– Írd meg – mondja, a telefonjáért nyúlva, és a hangjában csak ingerültség van. – Ez kurvára nevetséges.

Előveszem a telefonomat, és megkeresem a nevét. Hazudnék, ha nem mondanám, hogy furcsa így kommunikálni. Mindig tojáshéjon járás és kínos hallgatás. Nem akartam még több dühöt kiváltani, de nem szabadott elfelejtenem, hogy Arlonak igaza volt, Lennox mindenre dühös volt, egy része személyes volt, de sok minden nem. El fog tartani egy darabig, mire megbocsájtja a világnak a szerencsétlenségét, és az én feladatom volt a bátyjaként, hogy egyszerűen mellette legyek, amíg ezen keresztül navigálja magát.

Beírok néhány üzenetet, ugyanazon dolog variációit, és minden alkalommal törlöm.

– Ha már ilyen nagy hűhót csapsz a velem való beszélgetés miatt, akkor csak bökd ki.

Szándékosan lehajtom a fejem, és csak véletlenszerűen beírom, amit mondani akarok, semmi szépítés, semmi időhúzás.

Én: Mielőtt bekerültél a nevelőotthonba a nevelőszüleid megvertek és bántottak?

A telefonja csipog, én pedig időt adok neki, mielőtt felpillantok.

Az ellenségesség az arcán lassan feloldódik, és tudom a választ, mielőtt még kinyitná a száját. Csak bámul rám, a szeme tele fájdalommal és szégyennel.

Közelebb húzódom hozzá, kezemet az övére helyezem, és fogva tartom a tekintetét, kétségbeesetten várva, hogy kiolvassa a kérdést a szememből.

Kihúzza a kezét az enyém alól, és oldalra fordítja a fejét, elrejtve előlem magát és az igazságot.

Habozás nélkül felmászom az ágyra, betolakodom a személyes terébe, és várom, hogy rám nézzen. Szükségem van rá, hogy rám nézzen.

Amikor megteszi, a gyomrom felfordul a gyötrelemtől, a szemében összegyűlő könnyek láttán.

– Tudom, hogy szólnom kellett volna – csuklik meg a hangja. – De én...

Átkarolom, átölelem, miközben a falai összeomlanak, és a régóta esedékes zokogás betölti a szobát. Világos, hogy nem tudom pontosan mi történt, mielőtt újra találkoztunk, de Lennox fiatalabb korában a depresszióval folytatott küzdelmének elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy tudjam, többről van szó, mint amit elmondott nekem.

Amikor a sírás kicsit alábbhagy, hallom, hogy mormog. – Miért kérdezed?

Gyűlölöm, hogy el kell húzódnom, a telefonomat kettőnk közé tartom, és tovább gépelek.

Én: Amit most mondani fogok, az lehet, hogy sok lesz, és sajnálom. Mondd, hogy hagyjam abba, ha túl sok lenne, és abba fogom hagyni.

Elolvassa a szavakat a kijelzőn, és bólint.

Továbbadom a korábban kapott információkat.

Én: Keriakos doktor azt mondta, hogy valószínűleg a futballsérülés is hozzájárult a halláskárosodáshoz, de nem ez az oka.

– És még mi? – szakít félbe, a hangjában felerősödik a düh. – Az, hogy a nevelőszüleim ide-oda lökdöstek?

Kinyitom a számat, hogy vitatkozzak, de gyorsan rájövök, hogy hibázom, és dühösen gépelek a telefonomon.

Én: Egy genetikai degeneratív betegségben szenvedsz. Előbb-utóbb úgyis elveszítetted volna a hallásodat, bármi is történt volna, de a sok ütés, akkor és most, talán gyorsabban a felszínre hozta.

– Te is szenvedsz benne? – kérdezi.

Megvonom a vállam. Amikor az orvos elmagyarázta nekem az egészet, nem érdekelt, hogy nálam is jelen van-e. Azt akartam, hogy Lennox helyett legyen. El akartam venni tőle a fájdalmát és a terheit, és örömmel együtt élni mindezzel az utolsó leheletemig. Biztonságban, egészségesen és boldogan, ez minden, amit valaha is akartam a testvéremnek, és a köztünk lévő teljes ismeretlenség miatt úgy érzem, hogy ő minden, csak nem az.

Továbbra is sms-ben beszélek vele, igyekszem minél többet elmondani neki.

Én: A belső füledben és a fülben lévő idegek idővel károsodtak az állapotod miatt. Hozzáadva néhány tisztességes fejedre mért ütést, és most már úgynevezett szenzoros halláskárosodásod van.

– Az orvos elmondta, hogy mi van most velem, de genetikai betegségről nem beszélt. Miért nem mondta el nekem? Miért nem kérdezett a múltamról? – kérdezi, és a frusztrációja visszatér. – Én vagyok a betege. Nem te.

Összeszorul a torkom, ahogy begépelem a válaszomat, és emlékeztetem őt.

Én: Azt mondtad neki, hogy beszélhet velem.

– Azt hittem, olyan dolgokat fog mondani, amiket már tudok – prüszköl. – Biztos vagyok benne, hogy ez a titoktartás megsértése.

Gyorsan válaszolok, és megpróbálom átirányítani a beszélgetést. Dr. Keriakos óvakodott attól, hogy Lennoxot kérdezze, amikor már így is annyi mindennel kell megbirkóznia, de én ragaszkodtam hozzá, hogy én legyek az, aki átadja a hírt. Bármennyire is utáltam, hogy mennyire dühös volt, inkább én maradtam a szaralak ebben a helyzetben, minthogy Lennox feldühítse a jó doktort.

Én: Miért vagy mérges? Hogy rájöttem a bántalmazásra, vagy hogy ez genetikai eredetű, és te nem tudtál róla?

Elolvassa, amit írtam, majd rám néz, és az arckifejezése azonnal megváltozik.

– Mire vagyok én mérges? – ordítja. – Tudod, milyen érzés, amikor érzed, hogy felforrsz a dühtől, és tudod, hogy sikítasz, de nem hallod? Tudod, milyen érzés agyrázkódásból felébredni, és rájönni, hogy egy kurva szót sem hallasz?

Tépelődve aközött, hogy érte nyúljak-e, vagy teret adjak neki, a lehető legnyugodtabban ülök a matracon, és hagyom, hogy folytassa a tirádáját, és azt akarom, hogy minden fájdalmát nekem adja át.

– És nem csak, hogy siket vagyok, de ez genetikai eredetű is, és senki sem tudta, mert senkit sem érdekelt. – Megragad egy zselés poharat, ami a mellette lévő tálcán volt, és átdobja a szobán, amitől a falhoz fröccsen. – Mert még egyszer mondom, senkit sem érdekeltem.

Testét a kitámasztott párnáknak dönti, karját a szemére teszi. – Nem tudom ezt végig csinálni, Frankie – mondja, és a szavak zokogásba torkollnak. – Kurvára nem.

Figyelmen kívül hagyva korábbi próbálkozásaimat, hogy teret adjak neki, közelebb húzódom hozzá, és átkarolom. Nem számít, hogy sokkal nagyobb és testesebb nálam, ő a kisöcsém, és tudnia kell, hogy képes erre.

Hogy képesek vagyunk erre.

Együtt.

– Shhh – mondom megnyugtatóan, megsimogatom a hátát, és mindkettőnket ringatom. – Minden rendben lesz.

Hallom, ahogy nyikorogva nyílik az ajtó, és azonnal megmerevedek. Lennox nem fogja értékelni, ha bárki így látja őt.

Az évek során büszke volt arra, hogy mennyire összeszedett.

Főiskola. Foci.

Elérte a céljait és megvalósította az álmait.

Azért él, hogy felülemelkedjen a rendszeren, amely oly sokáig fogva tartotta. És most az egész világa összeomlik körülötte, és bárki is van velem a szobában, az első sorból nézheti végig a pusztulást.

Ahogy a sírása alábbhagy, egy nagy test tör be a perifériás látómezőmbe, és egy tiszta és enyhén felfrissültnek tűnő Samuel kerül a képbe.

– Jól van? – kérdezi, arcvonásaiban aggodalmat tükrözve.

Finoman megpróbálom megrázni a fejem, de Lennox elkapja a mozdulatot, és úgy billenti a fejét, hogy most Samuelre néz.

Érdeklődve figyelem, ahogyan a szemei hálával telnek meg a barátja ittlétéért. Nem tudom, hogy mit jelentenek egymásnak, de bármi is van köztük, tudom, hogy mindketten fontosak egymásnak. És kétségkívül tudom, hogy Samuel mélyen törődik Lennoxszal.

A szexualitás nem olyasmi, amiről valaha is beszéltünk, akár Lennox és én, akár öten beszélgettünk volna konkrétumokról. Ez mindig is egy ki nem mondott szabály volt, az vagy, aki vagy, és azt szereted, akit szeretsz; ezt soha nem kell megmagyarázni.

Lennox lassan elhúzódik tőlem, és hagyja, hogy a tekintete köztünk kalandozzon. – Aludnom kell – mondja, mindkettőnket meglepve. – Nem tudna valamelyikőtök vagy mindketten itt ülni velem, amíg alszom?

Bólintunk, de aztán rám néz, és csak rám. Mintha a köztünk lévő idő és távolság meg sem történt volna, úgy olvasok benne, mint egy nyitott könyvben.

Mert ismerem ezt a tekintetet, és tudom, mit kér tőlem.

Kérlek, ne beszélj rólam, amíg alszom.

Nagyot nyelve nyújtom felé a kezem, és ő megfogja. Megszorítom az ujjait, elismerve ezt az új bizonytalanságát, és felajánlom neki a ki nem mondott ígéretemet.

Nem mondok neki semmit nélküled.