12.-13. Fejezet

 

Tizenkettedik fejezet

ARLO

 

Fordította: Aemitt

 

Gondot jelentene?

Visszatérek a jelenbe. – Csak felejtsd el, hogy megkérdeztem.

– Arlo. – Frankie az enyémre teszi a kezét, emlékeztetve, hogy még mindig hozzáérek. – Probléma lenne, ha maradnék?

A kezünkre koncentrálok, együtt, és megbánom a kérdést, mert most nincs válaszom.

Olyan válaszom sincs, amit hajlandó lennék megosztani.

Szóval, gond lenne?

Abszolút.

Ez nagyon is probléma lenne, mert kétségtelenül több ilyen pillanat lenne.

Pillanatok, amikor mindannyian jól kijövünk egymással, pillanatok, amikor kettesben vagyunk. Én véletlenül megérintem. Ő véletlenül figyel engem.

– Nem, persze, hogy nem – hazudom. – Szerintem Lennoxnak nagyon tetszene.

– Csak Lennoxnak?

Szembenézek kihívó tekintetével. – Nem tudom, mit akarsz, mit mondjak.

– Az igazat.

– Most akarod az igazságot? – kinézek az ablakon. – Egy koszos pizzéria előtt az út szélén?

Érzem, ahogy megszorítja az alkaromat, de nincs bátorságom visszanézni rá. – Bárhogyan is mondod, elfogadom az igazságot.

– Ahogy mondtam – nyelem le az érzelmeimet – szerintem jót tenne neked és Lennoxnak, ha maradnál.

Hallom a lemondást a sóhajában, mielőtt elengedi a karomat, és kiszáll a kocsiból. Lassan elfordítom a fejem, és figyelem, ahogy besétál az étterembe.

Ugyanolyan, de mégis más.

Eléggé ugyanolyan ahhoz, hogy tudjam, még mindig érzek iránta valamit, de eléggé más ahhoz, hogy csak kíváncsi legyek mindarra, amit potenciálisan érezhetek iránta.

Amikor megérkezik a több doboz pizzával és egy italokkal teli műanyag szatyorral, a kocsi megtelik meleggel és a paradicsom, a bazsalikom és a fokhagyma gazdag illatával.

A gyomrom épp akkor korog, amikor bekapcsolja a biztonsági övet, és kinyitja a legfelső dobozt, és felemel egy szelet Margherita pizzát.

– Mint a régi szép időkben?

A szám egyik széle vigyorra húzódik. – Igen, ha te is akarod.

Nagyot harap a szeletből, majd visszateszi a dobozba. Kinyitja a következőt, és én is sorra kerülök.

Amikor fiatalabbak voltunk, mindig úgy mentünk haza, hogy minden dobozban lévő pizzaból választottunk egy szeletet és haraptunk egy falatot, mielőtt mindenki más hozzájutott volna.

Elég ártatlanul kezdődött, egyikünk nagyon éhes volt egyik este, és alig vártuk, hogy hazaérjünk és együnk.

De amikor rájöttünk, hogy ez mennyire irritálja Clemet, Remyt és Lennoxot, folytattuk ezt minden egyes alkalommal, amikor pizzát rendeltünk.

Hülyeség volt és gyerekes, de megszokott volt.

És mi voltunk.

Miközben lenyeltem egy újabb falat pizzát, felismertem, milyen könnyű lehetne számunkra, ha elengednénk a múltunk okozta feszültséget. Ha nem éreznénk mindketten szükségét, hogy próbára tegyük a másikat.

Ha nem éreznénk mindketten szükségét annak, hogy minden beszélgetésbe belerángassuk az igazságot arról, hogyan érzünk, akkor csak nevethetnénk és viccelődhetnénk, és így lehetnénk.

Amikor visszaérkezünk a kórházba, mindkettőnk lépteinek könnyedsége nyilvánvaló. És amikor a pizzás dobozokat Lennox kórházi ágyának szélére tesszük, és nézzük, ahogy mindenki felnyög és morog, amikor meglátja a hiányzó falatokat, közelebb érzem magam a teljességhez, mint évek óta bármikor.

Lennox meglep minket, amikor úgy dönt, hogy beszél, és elmagyarázza Rhysnek, hogyan és miért ettünk Frankie-vel a pizzából, mielőtt visszatértünk a kórházba.

Még mindig nehéz volt megszokni, hogy hangosabban beszél, mint mindenki más, de jó volt látni, hogy mosolyog. Közé és Rhys közé pillantok, és észreveszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit érdekel az új és gyorsan kialakuló kapcsolatuk.

Frankie megnyugodva és megkönnyebbülten nézi Lennoxot, és engem pontosan ugyanezek az érzések töltenek el vele kapcsolatban, örülök, hogy a reggeli aggodalom, nyugtalanság és vádaskodás szinte semmivé foszlott.

A teremben elégedett csend honol, miközben mindenki elfoglalja magát, táplálja a gyomrát és oltja a szomját.

Nyilvánvaló, hogy a csoport dinamikája megváltozott Lennox halláskárosodása miatt, de meglep, hogy milyen gyorsan alkalmazkodott mindenki, és elvetette az esztelen fecsegés szükségességét, és megengedte magának, hogy élvezze a csendet.

Mindannyian ülünk vagy állunk, szétszóródva a szobában, Lennox jó kedve és a kórházból való közelgő reggeli távozása miatt az előző negyvennyolc kemény és fájdalmas óra, amelyet mindenki átélt, már a múlté.

Clem és Remy az elsők, akik megtörik a csendet, eldobják a szalvétákat és az üres flakonokat. Clem megragadja a táblát és a filctollat, és elsőként közli Lennoxszal a terveiket, és a szívem megmelegszik ettől a cselekedettől, az ösztönétől, hogy az ő igényeit helyezi előtérbe.

Miután elolvassa, rákacsint, és a lány lehajol, hogy homlokon csókolja.

Felemeli az ökölbe zárt kezét, majd egyszerre nyújtja ki a hüvelyk-, a mutató- és a kisujját.

Viszonozza a jelet, és látom, ahogy Rhys arcán büszke mosoly terül szét. Biztos tanított nekik néhány dolgot, amíg mi távol voltunk.

Clem int Samuelnek és Rhysnek, miközben Remy még mindig a táblára firkál.

Amikor Clem odaér Frankie-hez és hozzám, akik az ajtóhoz legközelebb állunk, szinte azonnal válaszol a ki nem mondott kérdésünkre.

– Azt jelenti, hogy „szeretlek” – magyarázza.

Gondolkodás nélkül, Frankievel mindketten felemeljük a kezünket, és leutánozzuk a jelet.

Mindhárman nevetünk, amikor Clem a vállunkra teszi a kezét, és megszorítja.

– Én is szeretlek mindkettőtöket – suttogja. Aztán lábujjhegyre emelkedik, és egyenesen a fülembe beszél. – Köszönöm, hogy eljöttél ma este. És hogy elhoztad Rhyst. Eléggé fantasztikus.

A tekintetem az új barátomra siklik, aki már fényévekre van attól a gyámoltalannak tűnő sráctól, aki korábban olyan egyedül érezte magát az edzőteremben.

– Otthon találkozunk – mondja, majd Frankie-re néz. – Remyvel kihagyjuk a kórházi látogatást, és várunk, hogy holnap hazahozd Lennoxot, oké?

– Értettem, főnök. – Odahajol hozzá, és megcsókolja az arcát, majd mindketten ellépünk az ajtótól, hogy a lány kiléphessen a szobából.

Remy végül követi, Frankie-t és engem is megölel egy-egy őszinte öleléssel, mielőtt elrohanna, hogy utolérje Clemet.

Csak néhány percbe telik, mire a szobában újra csend lesz, de Clem és Remy nélkül a szoba hangulata megváltozott.

Samuel és Rhys Lennox két oldalán ülnek, Samuel azonban a székről az ágyra költözött, Rhys pedig olyan közel került hozzájuk, hogy ha lenne hely az ágyon, ő is osztozna rajta velük.

Megbökdösöm Frankie-t és suttogva, remélve, hogy meghallja: – Csak én érzem, vagy te is, hogy hirtelen nem vagy a megfelelő helyen?

Állával biccent a három srác felé. – Szóval akkor nem csak én veszem ezt észre?

Olyanok voltak, mint egy kirakós három darabja, amelyek egyszerűen csak illeszkedtek egymáshoz, szavak nélkül beszéltek, a tetteik és a testbeszédük tökéletesen kifejezte az érdeklődésüket és a kényelmüket.

– Hagyjuk itt őket? – kérdezi halkan.

– Én vagyok Rhys fuvarja – mondom. – Talán meg kellene érdeklődnöm, mik a tervei?

Ellököm magam a faltól, és teszek néhány lépést előre.

– Rhys. – A vállára teszem a kezem, és megijed, szinte, mint, aki elfelejtette volna, hogy hármójukon kívül van még valaki más is a szobában.

– Mindjárt indulok...

A szavamba vág. – Én maradnék. Nem gond? Hívhatok egy Ubert vagy hasonlót.

– Majd én hazaviszem – szakít félbe Samuel lelkesen. – Nem gond.

Felkapja a táblát, valamit ráfirkál, és megmutatja Lennoxnak. Aki hevesen bólogat.

A vállam fölött Frankie-re nézek, ő pedig csak megvonja a vállát.

– Oké. – Visszafordulok hármójuk felé, majd Lennoxra mutatok, aztán vissza magamra. – Megyek is. – Intek, majd az ajtó felé mutatok. Ő megértőien bólint, én pedig felemelem a kezem, és jelelek. – Szeretlek.

Lennox tükrözi a mozdulatomat, én pedig egy lágy mosollyal ajándékozom meg, mielőtt elhagynám a kórtermet.

Nem lepődöm meg, amikor Frankie végül követ, de a realizálás, hogy ismét egyedül vagyunk, azt kívánja, bárcsak tudnám, mi a fene következik.

Ott állunk, mindketten zsebre dugott kézzel, és egymást bámuljuk.

A csend nem kínos, de sokatmondó. Önmagunk új változatai voltunk, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogyan kellene a másikat bevonni. Tudtam, hogy mindketten vonakodtunk így befejezni az éjszakát, ez nyilvánvaló volt. De az, hogy kimondjuk ezt a vágyat, veszélyesnek tűnt, olyasvalami szélén tántorogni, amiről nem voltam biztos, hogy készen állok rá, hogy belevágjak.

– Ez mindig ilyen lesz? – kérdezi Frankie.

Az arcom belsejét rágom, mielőtt válaszolnék neki. – Milyen?

– Mintha idegenek lennénk. – Egyik kezével végigsimít a tarkóján. – Mintha nem ismernénk egymást.

– Nem ismerjük egymást – mondom egy kicsit túl gyorsan. – Már nem.

Az ajkai szétnyílnak, és arra számítok, hogy tiltakozást hallok, de bármit is akart mondani, a torkán akad.

– Mi az? – nógatom. – Mit akartál mondani?

– Azt akartam mondani, hogy ez nem igaz. Hogy még mindig ismersz engem, de... – A tekintete elkalandozik rólam, körülnéz a kórházban, bárhová máshová néz, csak rám nem. – De igazad van. Már nem ismerjük egymást – kinyújtja a karját felém. – Ezt az életedet nélkülem élted le.

– Ez a te döntésed volt. – A csípős megjegyzésem gyors, és tudom, hogy mélyen érinti, amikor látom a finom rándulást az arckifejezésén. – Nézd, Frankie, sajnálom.

Megrázza a fejét. – Ne tedd. Nem neked kell itt bocsánatot kérned.

Millió dologért kellett volna bocsánatot kérnem, de tudtam, mire gondol. Ő akarta viselni az összes bűntudatot, amiért elment, és az igazság az volt, hogy több, mint boldogan hagytam, hogy megtegye.

Nem létezett olyan világ, amelyben kész lettem volna meghallgatni, hogy én voltam az oka annak, hogy elment.

– Ne csináljuk ezt – mondom. – Ne beszéljünk erről az egészről.

Közelebb lép hozzám, a hangja halkul, a szeme most már nem szakad el az enyémtől. – Mi van, ha én akarom?

– Nem lehet – sikerül kimondanom, a hangom nem több suttogásnál. – Nem mehetek oda vissza veled.

A fejemet rázva megpróbálok hátrébb lépni, hogy némi távolságot teremtsek közöttünk, de Frankie keze megragadja a pólómat, és a helyemen tart.

Lenézek a rajtam lévő szorítására, és visszanézek rá. A szeme lágy és üveges, de az állkapcsa feszes és visszafogott. Mindig is olyan könnyen olvashattam az arckifejezését, és ez most sincs másképp.

– Arlo, sajnálom – mondja halkan. – Kurvára sajnálom.

Szavaiból érezhető szívfájdalom és sajnálat árad. Szavak, amiket mindig is hallani akartam, és arra számítottam, hogy ezek lesznek a sebem gyógyírja. De ehelyett keresztül vágnak rajtam, újra felnyitják a régi sebeket, és visszavisznek abba a pillanatba, amikor minden darabokra hullott.

A kórház közepén állunk egymással szemben, és olyan ellentétek vagyunk, mint éjjel és nappal. Míg nekem fizikailag fájt a múltról beszélni, addig Frankie-nek pontosan ugyanezt okozta, ha nem beszél róla.

De már csak az önfenntartásom maradt, és kiderült, hogy sokkal nagyobb szükségem van rá, mint a bocsánatkérésére.

– Frankie – fogva tartva a tekintetét, a kezét az enyémmel betakarom, és óvatosan ellököm, ezzel kényszerítve, hogy elengedjen. – Mondtam, hogy nem mehetek vissza a múltba.

Tizenharmadik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

A tekintetem a kezemre vándorol, amit az előbb ellökött, a szívem, amelynek nincs joga felháborodni, megreped az elutasítás miatt.

Azt hittem, ismerem a fájdalmát. De ez... ez tapintható volt.

A hangja rekedtsége elárulta a kétségbeesését. Elárulta a sebezhetőségét.

Világos volt, mint a nap, hogy egy hajszálon függ, de én még mindig erőltetni akartam. Át akartam lépni a fájdalmán, kinyújtani a kezem, és lekapni a fájdalmasan szép arcáról a szívszorító tekintetet.

Addig akartam nyomni, amíg meg nem szabadítom a szívfájdalmától, amit nem voltam ott, hogy meggyógyítsak.

– Sajnálom – suttogom újra.

Hevesen rázza a fejét. Majdnem dühösen. – Kérlek, hagyd abba.

– De muszáj – erősködöm. – Tudnod kell, hogy...

– Nem akarom tudni – morogja, és összeszorított fogai között fortyognak a szavak. – Nem akarom tudni. – Levegőt vesz, láthatóan próbálja megnyugtatni magát. – Ne nehezítsd meg a kelleténél jobban. Most jó helyen vagyunk.

Gúnyolódom. – Most nem vagyunk semmilyen helyen.

Lennox kórházi szobája felé mutat. – Ez nem igaz. Lennox miatt vagyunk itt, és ma este jól éreztük magunkat mindenkivel.

– Igen, mindenkivel – mondom. – De amikor csak mi ketten vagyunk, akkor ott vagyok, Arlo. Ott vagyok, ahol korábban elhagytam...

– Hagyd abba – sziszegi. – Ne merészeld befejezni ezt a mondatot.

Megrázom a fejem. – Nem tudok rád nézni – folytatom. – Nem tudok veled időt tölteni.

– Hagyd abba – ismétli meg.

Nem veszek róla tudomást, és beszélek tovább. – Nem tudok úgy időt tölteni veled, hogy ne beszéljünk róla. Beszélnem kell róla.

Arlo egy gyors lépéssel behatol a személyes terembe, és lehetetlenül közel áll hozzám. Frusztráltan a keze a pólómért nyúl, ökölbe szorítja az anyagot, miközben a legközelebbi falhoz szorít. – A kurva életbe, Frankie.

A tekintete az arcomról lefelé, a szorítására, majd újra felfelé vándorol, mintha csak most döbbenne rá, hogy mennyire frusztrált.

Meg kellene botránkoznom az agresszivitásán, sőt szégyellnem kellene magam, de a testemben lüktet a férfi felismerése, akibe évekkel ezelőtt beleszerettem.

Akkoriban nem csak csiszolatlanok voltunk. Tudtuk, hogyan kell durvának lenni, és az, hogy szeretők vagyunk, nem változtatott ezen.

Kivárom. Türelmesen. Hallani akarom, bármit is akar mondani, bármilyen aprócska betekintést is akar adni az érzéseiről.

Ehelyett lazít a szorításán. Kissé. És némán bámul rám. A mellkasa emelkedik és süllyed, a légzése hangos és felszínes.

– Az idő, hogy erről beszéljünk jött és ment. Négy év túl késő, hogy pontos legyek. – Megigazítja a kezét a mellkasomon, és hátralép, a viselkedése teljesen megváltozik. – Szóval, még egyszer megpróbálom, és megkérlek, hogy ne bolygassuk a szunnyadó múltat. Kérlek?

A nyelvem hegyén van, hogy tovább vitatkozzam vele, de inkább megelégszem a csalódottsággal.

– Szóval így lesz ez köztünk? – kérdezem. Visszatérve az eredeti okhoz, amiért belekezdtünk ebbe a beszélgetésbe.

– Igen, ez minden, amit most adhatok neked. – Sóhajt fel. – Mi csak két ember vagyunk, akiket a körülmények összehoztak egymással.

– A körülmények hozták össze – ismétlem halkan. Hihetetlenül.

Elfordítom a tekintetem, nem akarom, hogy lássa, mennyire fáj a hárítása. Szinte fel akarom vágni magam, és hagyni, hogy a történelmünk szétfolyjon a linóleumpadlón, emlékeztetve őt, hogy sokkal többek vagyunk, mint két ember, akiket a körülmények hoztak össze.

– Ha erre akarsz lealacsonyítani minket. – A torkom összeszorul a sok érzelem miatt, és halkan köhintek egyet. – Igen. Persze.

Hosszú ujjai az államhoz nyúlnak, elfordítják az arcom, amíg a szemem találkozik az övével.

– Így lesz a legjobb – mondja. – Nekem. Neked. A nagyobb jó érdekében. De ne feledd – teszi hozzá. – Én nem ezt akarom.

Szeretnék azzal érvelni, hogy nem tudja, mi a legjobb nekem, de tudom, hogy tiszteletben kell tartanom, hogy tudja, mi a legjobb a számára.

Bolond lennék, ha nem venném észre, milyen keményen dolgozott azért, hogy idáig eljusson. Hogy legyenek határai, és hogy képes legyen egészségesen kommunikálni.

Ezt tiszteletben kell tartanom, függetlenül attól, hogy nekem milyen önző igényeim vannak. Mert én ezt akartam számára, nem igaz?

Hogy szeresse és törődjön magával és az élettel annyira, hogy valóban élni akarjon. Hogy tudja, hogy elég erős ahhoz, hogy megvédje a káros szenvedélytől mentes életét.

Látni, hogy a józansága egyáltalán prioritás volt, belülről kifelé melegített. Még ha ebben a pillanatban ez az én rovásomon is ment, át tudtam érezni.

Lemondóan és fáradtan fújom ki a levegőt. – Akkor mondd meg, merre tovább.

Ujjai elengedik az állam, és az arcomra helyezi a tenyerét, a hüvelykujja előre-hátra mozog, súrolva az arccsontomat. – Mondd el, mit csináltál az elmúlt négy évben.

Hunyorogva nézek rá. – Azt hittem, azt mondtad...

Megrázza a fejét. – Nem akarok arról beszélni, hogy elmentél, vagy hogy miért mentél el. Csak egy pillantást akarok vetni rád – mondja halkan. – Mond, hogy megérte.

Amikor most ránézek, és összehasonlítom azzal a megtört emberrel, akit magam mögött hagytam, azt akarom mondani, hogy megérte. De ha arra gondolok, hogy milyen sok évet töltöttünk külön, és milyen zsigeri fájdalmat okoztam mindkettőnknek, amikor elmentem, nem tudok nem elgondolkodni azon, hogy ha nem vagyok olyan gyáva, és maradok, vajon eljutott volna-e az életében idáig, ha én mellette vagyok?

A kezét az enyémmel befedem, és eltávolítom az arcomtól. Az ajkaimhoz viszem az ujjperceit, és megcsókolom mindegyiket, miközben a tekintetem kizárólag rá szegeződik.

– Nem tudom, Arlo. Mondd meg te, megérte?

Ott állunk, a lélegzetünk összhangban, nem pislogunk, egyikünk sem hajlandó válaszolni a kérdésre. Mert beismerni, hogy mindkettőnk élete virágzott, amikor külön voltunk, nehéz a keserű pirulát lenyelni.

Arlo kihúzza a kezét a szorításomból, eltávolodik tőlem, és megköszörüli a torkát, megtörve a köztünk lévő transz állapotot.

– Hazavihetlek? – kérdezi.

Meglepődve az ajánlatán, átveszem a példáját, és visszautasítom, mert tudom, hogy távolságot kell tartanunk egymás között.

– Megleszek – válaszolom. – Azt hiszem, inkább gyalog megyek haza.

– Nem sétálhatsz haza – ellenkezik. Lepillant az órájára. – Késő van és veszélyes.

– Aggódsz értem? – viccelődöm, félszegen vigyorogva.

– Frankie – mondja szigorúan. – Kérlek.

– Szükségem van a térre.

– Megadom neked. Miután kiteszlek.

– Szóval, te kérhetsz olyan dolgokat, amikre szükséged van, de én nem?

– Frankie – zihálja elkeseredetten. – Ez még csak távolról sem ugyanaz, és ezt te is tudod.

Kicsit ingerlékeny vagyok, de a gondolat, hogy egy kocsiban ülök vele, és csak egy kínos búcsúval búcsúzom el tőle, csak a hab volt a tortán, amire nem volt szükségem.

– Csak hadd vigyelek – ismételi meg. – Kérlek.

Szótlanul ellököm magam a faltól, és elindulok a kijárat felé. Hallom a lépteit mögöttem, és még akkor sem nézek fel rá, amikor már mindketten a liftben vagyunk.

Már nincs mit mondani.

Mivel tudom, hol parkolt le, az utasoldalra megyek, és várom, hogy kinyissa az ajtót.

Nem kárörvend vagy köszöni meg, hogy meghallgattam, amikor beszállok, és nem kezdeményezek több beszélgetést, miközben az ideiglenes otthonom irányába hajt.

Lehúzott ablakokkal, a hűvös levegő a bőrömön csapkod, az éjszaka csendes, és egyikünk sem érzi feltétlenül szükségesnek, hogy megszakítsa a csendet.

Amikor bekanyarodik a kocsifelhajtóra, rájövök, hogy nem is vágyom annyira, mint kezdetben gondoltam, hogy elmeneküljek tőle. A másodpercek múlnak, a testem úgy szívja be a levegőt, ahogy az övé kilélegzi.

A nyelvem hegyén van, hogy behívjam, de Arlo megrázza a fejét, és ezzel válaszol a ki nem mondott kérdésemre.

– Talán majd máskor – mondja.

Még mindig nem szoktam hozzá Arlo elutasításához, ezért igyekszem a lehető legközömbösebb arcot vágni. A kocsiból kiszállva megpróbálom megjátszani a higgadtat, elrejteni az érzéseimet.

Becsukom a kocsiajtót, és a nyitott ablakba hajolva meglepődve látom, hogy annak ellenére, hogy Arlo eltökélten távolságot tart köztünk, ugyanolyan szomorúnak és ellentmondásosnak tűnik, mint amilyennek én érzem magam.

– Köszönöm a fuvart, és mindent Lennoxszal kapcsolatban – teszem hozzá, mert komolyan gondolom. Időnként és váratlanul, de Arlo még a legapróbb dolgokban is ott volt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

– Ő a testvérem, legalább annyira, mint amennyire a tiéd – mondja. – Ezt te is tudod.

– Tudom. – És tudtam is. Tudtam, hogy Lennox, Clem és Remy ugyanúgy az ő családja, mint az enyém. Hogy ugyanúgy aggódik értük, mint én, és hogy a boldogságuk elérése ugyanúgy nyomasztja őt, mint engem.

Bár úgy éreztem, hogy a köztünk lévő romantikus kötelék javíthatatlanul megroggyant és megtört, a köztünk lévő családi kötelék mindannyiunkat összekötött Arloval, bármi történjék is.

– Nem tudom, mit gondoltam, milyen lesz visszajönni. Sőt, azt hiszem, soha nem is gondoltam arra, hogy visszajövök – vallom be Arlonak. Figyelem, ahogy a csúnya igazság földet ér, ahogy elfordítja a fejét, és az ádámcsutkája fel-le mozog, de azért folytatom. – Lehet, hogy alábecsültem, milyen nehéz lesz nekünk ennyi idő után újra látni egymást, de szeretném, ha tudnád, hogy tisztában vagyok vele, mekkora áldozat ez számodra. És az a tény, hogy Lennox egészsége és jóléte a saját érzéseid rovására is prioritást élvez számodra, a világot jelenti nekem.

A szemei megtalálják az enyémet, ellentmondást tükröznek és sértettséget, és látom, hogy sokkal többet kavartam fel, mint amennyit akartam. – Tudom, hogy egy ponton nem úgy tűnt, de ő... – Arlo szeme üvegessé válik. – Ti vagytok a legfontosabb emberek az életemben.

A szavak olyanok, mint a balzsam a visszautasításra, amit ma este újra és újra éreztem tőle. Tudni, hogy még a szívfájdalom közepette is van, ami nem változott meg teljesen.

Tiszteletben tartva Arlo határait, és tudva, hogy nincs több mondanivaló anélkül, hogy tiltott területre merülnék, elismerően és megértően bólintok. A világ nem fekete-fehér, és ez a helyzet sem az.

Ellököm magam a kocsitól, ahogy elbúcsúzunk, amikor Arlo meglep. – Ha szeretnéd, hogy holnap elvigyelek a kórházba, vagy felvegyem Lennoxot, és hazavigyem, át tudom alakítani a napomat, hogy ezt megtehessem.

Az ilyen apró dolgok voltak azok, amelyek miatt korábban szidtam a türelmetlenségemet és a ragaszkodásomat, hogy Arlo gombjait nyomogattam. Ennyire számított a múlt, amikor itt voltunk, hogy együtt segítsünk Lennoxnak?

Megfontolom az ajánlatát, aztán kuncogok magamban. – Samuel és most már Rhys között nem hiszem, hogy Lennoxnak innentől kezdve bármelyikünkre is szüksége lesz.

Megfigyelésem némi könnyedséget visz a beszélgetésbe, és Arlo szája széle mosolyra húzódik. – Ez nem volt semmi, ugye? – töpreng. – Lennox és Samuel már jó ideje barátok, így már megszoktam, hogy milyenek egymás közelében. De Rhys? – Kuncog fel. – Soha nem láttam még ilyen nyugodtnak és magabiztosnak. Igaz, nem ismerem olyan régóta, de gyakran annyira leköt minket a gyógyulásunk, hogy nem hagyjuk magunknak élvezni a dolgokat. Szóval jó volt látni, hogy beilleszkedett.

Nem kerüli el a figyelmem a barátja iránti büszkesége, vagy az, ahogyan közvetve, de mégis lazán utal arra, hogy gyógyulófélben lévő függő. Tudom, hogy ő az, de jó hallani az igazságot a negativitás árnyalata, az önutálat vagy a szívfájdalom nélkül.

– Nos, miután rájöttem, hogy nem vagytok együtt, én is nagyon élveztem Lennox és Samuel interakcióit vele.

Arlo rám mosolyog. Igazi, őszinte, meleg mosoly. – Féltékenykedsz?

Megvonom a vállam, minden közömbösségemet megjátszva. – Nem igazán.

A mosolya kiszélesedik. – Nos, ha számít valamit, mindig is szerettem, amikor féltékeny voltál.

– Valóban?

Arlo cinkosan kacsint, miközben hátramenetbe kapcsolja a kocsit. – Nem igazán.