22.-23. Fejezet

 

Huszonkettedik fejezet

ARLO

 

Fordította: Aemitt

 

A nap nagyon elhúzódott, és mire a vacsoránkkal együtt felvonszoltam magam a kocsifelhajtón, és a tornazsákomban kutattam a kulcsaim után, már teljesen kimerültem.

Egy ilyen hosszú és fárasztó nap egyetlen mentsvára az a tudat, hogy Frankie ott van az ajtó túloldalán.

Öten dolgozunk az edzőteremben, váltakozó beosztásban, és havonta egyszer van egy megbeszélésünk, amit át tudok ütemezni, de sosem szerettem ezt megtenni. És persze az e havi megbeszélés aznapra esett, amikor Frankie beköltözött.

Nem voltam az a fajta, aki könnyedén változásokat hoz a napi rutinján, de Lennox balesete és Frankie érkezése óta úgy éreztem, hogy folyton ezt tettem. És bár a munkahelyemen én voltam a főnök, és senkit sem érdekelt a jövés-menésem, ez a hely megmentett, és nem akartam, hogy az elhivatottságom és az elkötelezettségem valaha is az út szélére kerüljön.

Egyik szabad kezemmel sikerül kinyitnom az ajtót, és a táskámat azonnal a földre dobom. A hangos puffanás észrevétlen marad, és tekintetem végigpásztázza a szobát, csodálkozva, hogy miért van ilyen csend a házban.

Az étellel teli zacskókat a pultra helyezve elindulok Clem hálószobája felé, és bekopogok az ajtón.

– Gyere be – kiáltja.

Amikor belépek, egy üres szekrény előtt áll, minden egyes ruhadarabja az ágyán van. Nem számítottam a látványra, és összevonom a szemöldököm. – Mit csinálsz?

Rápillant a ruhahegyre. – Keresek valamit, amit felvehetek.

– Ebben a fázisban szerintem jobban jársz, ha veszel valami újat.

– Menj, és adj bölcs tanácsot valakinek, aki meghallgat. – Bosszúsan int, hogy menjek el. – Frankie a szobájában van.

Már a neve puszta említése is megdobogtatja a szívemet, és kínkeservesen visszafogom magam, hogy ne rohanjak és ne ugorjak neki.

Éppen kopogtatni készülök az ajtón, amikor Clem feje kikukucskál az ajtónyíláson. – Alszik, de biztos nem bánja, ha felébreszted.

Rám kacsint, mielőtt eltűnik, én pedig forgatom a szemem, mert tudom, hogy még ha nem is beszéltem volna neki a csókról, Clem folyékonyan ért a célozgatáshoz, és teljesen belebonyolódna a dolgaimba.

Mivel tiszteletben akarom tartani a határait, bekopogok a hálószobája ajtaján, és várom, hogy halljam, ébren van-e. Amikor csak csend fogad, lenyomom a kilincset és belépek az ajtón.

Pontosan az ágy kellős közepén, hason fekve, fejét egy hegynyi párna alá temetve fekszik, ez Frankie.

Még a teljesen felöltözött látványára is érezhető a testem reakciója. A lábam legszívesebben odarohant volna hozzá, a kezem pedig minden egyes centiméterét emlékezetembe vésné.

Az ágyhoz érve ráteszem az egyik térdemet a matracra, és végigkúszom a testén. Négykézláb elhelyezkedve lelököm róla a párnákat, és a tarkójához hajtom a fejem, ajkaimat a meleg bőréhez nyomom.

Megcsókolom. Újra és újra, amíg a szám a füle alá nem ér.

– Isten hozott itthon – suttogom.

Frankie halkan és tompán felnyög, mielőtt felemeli a karját, és a nyakam köré kulcsolja, szorosan magához szorítva.

Leengedem magam, testem hosszában az övéhez nyomom, teljesen betakarva őt, és folytatom a csókot és a nyalást ott, ahol a válla a nyakával találkozik.

Frankie még mindig belém kapaszkodva elfordítja a fejét, az ajkai most az enyémet keresik.

Kétségbeesetten a számat az övéhez szorítom, mert úgy kell nekem, akár a levegő.

Akár négy év, akár négy nap telik el két csók között, mindig túl hosszú idő. Soha nem lesz elég.

A testem Frankie testéhez tapad, miközben ő felemeli a fenekét, és megpróbál nekifeszülni az ágaskodó farkamnak.

A dereka köré kulcsolom a kezem, és a nadrágja derékszíja alá dugom a kezem.

Megértve szándékomat, Frankie felemeli csípőjét az ágyról, és az ujjaim hosszú, kemény farkára kulcsolódnak.

– A számba akarlak – mormogom.

– Nekem jobb ötletem van. – Frankie hozzám nyomja magát, és arra kényszerít, hogy leszálljak róla.

A lábamra ülve nézem, ahogy lemászik az ágyról, a pólóját a fején át lehúzza, majd leveti a nadrágját és az alsónadrágját, és imádom, ahogy a merev farka a bőréhez csapódik.

Felém bök az állával, miközben ökölbe szorított kezét le-fel simogatja a hosszán. – Most te jössz.

– Benne vagyok. – Vigyorogva, aprólékos műsort csinálok abból, hogy leveszem a ruháimat, és megsimogatom a saját farkamat. – És most hová akarsz engem?

– Feküdj az ágyra – parancsolja.

Úgy teszek, ahogy mondja, a párnákat a fejtámlához támasztom, és a fejemet és a vállamat rájuk fektetem. Frankie utánam mászik, csípőm mindkét oldalán vannak a lábai, a himbálózó farkát közvetlenül az arcom előtt tartva.

Megpróbálok utána nyúlni, de ő ellöki a kezemet. – Mi...

A szavak elhalnak az ajkamon, amikor megfordul, és négykézlábra ereszkedik előttem.

– Baszki – zihálom. – Baasszkii.

A feneke látványa, a gerince tövénél lévő két gödröcske és a feneke bal felén lévő eper alakú anyajegy láttán a testemet vágyakozással töltötte el.

Képtelen vagyok ellenállni, kezeimet ráhelyezem, szorítom és gyúrom a húsát. Kitárom őt, és átkozódom, hogy mennyire kívánom, hogy benne lehessek.

Visszapillant rám, és ugyanaz a gondolat van az arcára írva.

– Nem most – mondom. Gyengéden megpaskolom a fenekét, mielőtt megnyalom és megszívom a bőrét, a nyelvem és a fogaim együtt dolgoznak, minden szándékom az, hogy nyomot hagyjak rajta. – De hamarosan.

Széttolom a combjait, és élvezem a látványt, ahogy a levegőben lóg a kemény farka, a golyói pedig mélyen és súlyosan feszülnek. Egyik kezemet a farpofái közé csúsztatom, hagyom, hogy a hüvelykujjam megtalálja a nyílását, és megnyomom, élvezem, ahogy a nyöszörgése visszhangzik a szobában.

Ez volt a legtökéletesebb látvány.

A pulzusom lüktetett, és a farkam a látványtól figyelemért könyörgött.

Ki volt szolgáltatva nekem, legintimebb részei kitárulkoztak előttem. Olyan részei, amelyekről biztosan tudom, hogy az enyémek voltak, mielőtt bárki máséi lettek volna.

Szélesre tárva a farpofáit, leeresztem a fejem a fenekéhez, és a bejáratát simogatom.

– Bassza meg – sziszegi.

Mint egy éhező férfi, úgy lakmározom belőle, az íze éveken át elfojtott izgalmakat szabadít fel.

A lábai remegnek, ahogy a nyelvem körbe-körbe jár a nyílásán, körbe-körbe, mielőtt incselkedően beledöföm a hegyét, majd megismétlem a mozdulatot.

– Arlo – nyögi. – Arlo, kérlek.

– Mit kérsz?

– Kérlek. – Felszisszent, amikor a nyelvem újra megtalálja. – Még, kérlek.

A számat a hüvelykujjammal helyettesítve, megszívom és megnyalom a hegyét, mielőtt Frankie nyílásához nyomnám, pont a megfelelő nyomást gyakorolva, hogy megvadítsam.

A másik kezem a farkát keresi, ujjaim szorosan a hossza köré kulcsolódnak.

– Dugd meg az öklöm – követelem. – Azt akarom, hogy közel legyél a gyönyör széléhez.

A csípőjét előre-hátra mozgatja, fékevesztetten dugja a farkával az öklöm.

– El fogok élvezni – figyelmeztet, a hangja feszült, az önuralma egyre fogyatkozik. – Kibaszottul! El kell élveznem.

– Még nem – figyelmeztetem. – Még nem végeztem veled. Tedd a farkamat a szádba.

Látom a küzdelmet. Látom a kimerültséget a testében, amiért ennyire felizgul, és nem várható felszabadulás. A farkam irányában való mozdulata ügyetlen, fókuszálatlan és kapkodó. Ha netán rosszul kellett volna éreznem magam az önuralom és a finomkodás hiánya miatt, ahogy kinyitja a száját, és befogad, nem tettem.

Reszkető káosz volt, és ezt imádtam.

Nedves és forró, a szája befedi a farkam fejét, és a testem megrándul a várakozástól.

Az érzékeim túlpörögnek Frankie-vel, minden újnak és ugyanolyannak is érződik közöttünk.

Mindent akartam, és mindig is akartam.

Most éppen büntetni és dicsérni akartam.

Frankie a farkamon bólogat, az ajkai körém feszülnek, a torka megdolgoztat.

Éppen amikor nekiütközik, elengedem a farkát, és visszaviszem a számat a fenekéhez. Belenyomom az ujjam hegyét a nyílásába, és a szája megtorpan a behatolástól.

Magamban vigyorogva nyalok végig a ráncos bőrön, és élvezem, ahogy minden egyes érintésem a testén visszaverődik a saját testemben.

A szánk és a nyelvünk továbbra is egymást kényezteti, és amikor Frankie két ujját a farkamhoz nyomja, közvetlenül a golyóim mögé, tudom, hogy ez azt jelenti, hogy mindkettőnknek lejárt az ideje.

Frankie ujjai végigtáncolnak a bőrömön, miközben elhúzza a száját a farkamról, visszanéz rám, és vigyorog. – Sakk-matt, bébi.

Újra szájába veszi a farkam csúcsát, nyelvével körbejárja, mielőtt az egészet a torka hátsó részébe vezetné.

Szótlanul nézem, ahogy a farkam ki-be csúszik a szájába, miközben az ujjaim lassan egyre beljebb nyomulnak benne.

Minél mélyebbre jutok, annál vadabbá válik Frankie szopása. Az arca behorpad, a szemei könnybe lábadnak. Amikor súrolom a prosztatáját, nyögdécsel a farkam körül, én pedig leküzdöm a késztetést, hogy megdöntsem a csípőmet, és brutálisan megdugjam a száját a farkammal.

– Gyerünk, bébi – kötekedek, ujjaim hegye most már céltudatosan bök a varázsgombra. – Tudod, hogy el akarsz élvezni.

Fáradt teste egy pillanatra megenyhül, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy lecsapjak rá, és végleg végignézzem, ahogy szétesik.

Gyorsan és keményen dugom be és ki az ujjaimat a bejáratába, a másik kezemmel pedig gyorsan ökölbe szorítom a merev farkát, és erre az új ritmusra kiverem.

Ki és be.

Le és fel.

– Baszki – kiálltja Frankie. – Baszki. Baszki. Baszki.

Az érintésem alatt vonagló Frankie élvezete díszíti a kezemet, miközben a feneke lüktet és összeszorul az ujjaim körül.

Csak az kell, hogy lássam, ahogy darabokra hullik, hogy engedjem magam követni.

Durván megfordítom őt, hogy guggolásra kerüljön, és felemelkedem a térdemre, dühösen rángatva a farkamat.

Mintha szinkronban lenne minden gondolatommal, Frankie felnéz rám, a szemei tele vannak csak vágyakozással, aztán kinyitja a száját, és a megfelelő pillanatban kidugja a nyelvét.

Az élvezetem fehér csíkjai bevonják a nyelvét és az ajkait, és legszívesebben lefényképezném, hogy soha ne felejtsem el, milyen züllöttnek és gyönyörűnek találom most.

– Kurvára gyönyörű vagy, ugye, tudod?

Huszonharmadik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

A futópad elviselhető tempóra lassul, ahogy a lassító üzemmódba kapcsol. A törölközőmért nyúlva letörlöm a homlokomat és az arcomat borító izzadtságot, és megpróbálom szabályozni a légzésemet.

Amikor végeztem a törléssel, szembe találom magam Arloval, aki lazán rám mosolyog, és nem tudom megakadályozni, hogy viszonzásul ne mosolyogjak.

– Miért nézel így rám? – kérdezem.

– Hogyan?

Megvonom a vállam. – Nem is tudom, olyan bambán és szerelemmámorosan.

Rám vigyorog. Tagadhatatlan, hogy Arloval szeretjük egymást, de egyelőre kimondatlanul és célozgatással. Majdnem olyan mintha, ha hangosan kimondanánk, az megváltoztatná a dinamikáját annak az álomszerű verziónak, amiben most élünk.

– Szeretem, hogy minden reggel itt látlak – mondja. – Főleg, hogy nem vagy ébren, és még csak nem is vagy az ágyamban, amikor elmegyek.

A futószalag végre megáll a forgásban, és leugrom, a lábaim olyanok, mint a zselé. – Mondtam, hogy Clem azt mondta, hogy az ágyadban leszek...

– Az első hétvégére – szakít félbe. – A másodikon már túl vagyunk.

– Talán nem akarok az ágyadban lenni – cukkolom. – Talán csak a tested miatt szeretlek kihasználni.

Arlo kuncog. – Addig használhatod a testemet, ameddig csak akarod, de szeretném, ha egy ágyban aludnánk és ébrednénk, amíg ezt csinálod.

Tudtam, hogy Arlo már nem sokáig fogja bevenni a Clem kifogást, de nem tudtam szavakba önteni, miért aggódom amiatt, hogy egy ágyban alszunk.

Nem volt kétséges, hogy meg akartam osztozni az ágyán. Meg akartam vele osztani az életemet, és ebbe beletartozott valami olyan magától értetődő dolog is, mint egymás mellett aludni és ébredni.

De ez szexet is jelentett, és a nem behatolós szex ellenére, amit csináltunk, nem tudom, hogy készen állunk-e a végső ugrásra.

Az, hogy nekem mennyi értelmetlen szexben volt részem és Arlo intimitáshiánya között azt akartam, hogy a pillanat tökéletes legyen.

Szükségünk volt arra, hogy a pillanat tökéletes legyen.

Előre mozdulva az ajkaimat az övéhez nyomom, remélve, hogy ez eltereli a figyelmét.

– Tudom, hogy mit csinálsz. És tetszik, de ne hidd, hogy nem térünk vissza erre – mondja, és visszacsókol. – Mit terveztél mára?

A napomat az edzőteremben kezdtem, remélve, hogy ez valamiféle rutint biztosít számomra, amíg távol voltam Seattle-től.

Még mindig dolgoztam, de Jordan napról napra könnyített a munkámon. Nem tudtam megmondani, hogy előre látta-e az esetleges távozásomat, vagy csak barátként próbált rávenni, hogy maradjak.

Akárhogy is, ez azt jelentette, hogy túl sok szabadidőm volt.

Túl sok időm volt gondolkodni.

Túl sok időm volt Lennox miatt aggódni.

Túl sok időm volt Arlo és magam miattam aggódni.

Túl sok időm volt azon stresszelni, hogy mi lesz a következő lépés.

– Nem tudom – válaszolom. – Válaszolnom kell néhány e-mailre. Valószínűleg fel kellene hívnom Jordant, és megkérdezni, hogy kilépjek-e. Bűntudatom van, hogy már majdnem több mint egy hónapja nem hoztam új ügyfeleket.

Látom, ahogy a kérdés kirajzolódik az arcán, a nyelve hegyén van, hogy megkérdezze, de nem teszi. Tudni akarja, mi a tervem, de nem kíváncsiskodik.

Ehelyett lehajtja a fejét, és furcsán néz rám. – Jordan a főnököd, ugye?

– Aham. – Elfordítom a tekintetem, felkapom a vizes palackomat a futópadról, és úgy teszek, mintha a törölközőmmel babrálnék. Tudom, hogy a bűntudat az arcomra van írva.

– Frankie. – Felemelem a tekintetem, hogy szembenézzek vele. – Lefeküdtél a főnököddel?

Az arckifejezése üres, nem dühös, nem féltékeny. Ha valami, akkor talán egyszerűen csak kíváncsi.

– Sokkal botrányosabbnak hangzik, mint amilyen valójában volt.

– Szóval, akkor már nem fekszel le a főnököddel? Nem hagytad ott az ágyát Seattle-ben, és ugrottál be az enyémbe?

Ismét kiegyensúlyozott a hangja, és az arca üres.

Hátradőlve a tornaszeren, felvonom rá a szemöldökömet. – Most komolyan beszélsz? Mert nem tudlak kiismerni.

Megvonja a vállát, és megvakarja a nyakát. – Úgysem számítana.

Megfordul, hogy elsétáljon, én pedig azonnal követem.

– Mi nem számítana? – kérdezem, amikor utolérem.

Még akkor sem válaszol, amikor már visszaértünk az irodájába, az ajtó pedig becsukódott.

– Arlo. Mi nem számít?

– Akár lefekszel a főnököddel, akár nem – állítja. – Nem tudtad, hogy idejössz, és hogy ez megint elkezdődik köztünk.

Sóhajtva áthidalom a köztünk lévő távolságot, és a szívére teszem a kezem. – Régóta nem feküdtem le senkivel, főleg nem a főnökömmel, hiszen ő alapvetően házas. – Elhúzom az utolsó szót, hogy biztosan megértse, nincs senki más, csak ő. – És már egy éve az.

– De azt akarom, hogy ne keress kifogásokat helyettem – mondom neki. – Ha dühös vagy féltékeny vagy, vagy valamilyen konkrét érzésed van, akkor hagyd, hogy érezd ezeket a dolgokat. Néha racionálisak és indokoltak, néha pedig nem. De ettől függetlenül nem akarom, hogy bármit is magadba zárj. Velem nem. Többé már nem.

Az évek során azon kaptam magam, hogy a függőségről és a kiváltó okokról olvasok, és gyakran elgondolkodtam azon, hogy mi az, ami miatt ez az egész annyira vonzó volt Arlo számára. Hogyan válhatott valami a szórakozásból majdnem végzetessé?

De, amit olvastam, az az elfojtott érzésekről szólt, és arról, hogy a találkozók hangadó fórumként való használata miért segíthet a felépülő függőknek abban, hogy ne vesszenek el a saját gondolataikban, és ne érezzék magukat kevésbé egyedül.

Tehát még ha apróságnak tűnt is, nem akartam, hogy Arlo valaha is magába zárja a gondolatait és érzéseit körülöttem.

Mindent meg akartam hallgatni, amit mondani akar. Én akartam lenni a váll, amire támaszkodhat. És éppen, amikor kinyitom a szám, hogy elmondjam neki ezeket a dolgokat, megcsörrent a telefonom.

Kihúzom a zsebemből, és felnevetek, amikor meglátom Jordan nevét a képernyőn. – Biztos tudta, hogy róla beszélünk – viccelődöm. Megmozdulok, hogy visszategyem a mobilt a zsebembe, amikor Arlo megállít.

– Ő a főnököd, Frankie, vedd fel a telefont.

– Várhat – tiltakozom.

– Nem. – Megrázza a fejét, és lenéz az órájára. – Jenika úgyis hamarosan itt lesz egy megbeszélésre.

Összevonom a szemöldökömet. – Egy anonim drogfüggő találkozó?

Kuncog. – Nem. Üzleti megbeszélés.

– Üzleti megbeszélés?

– Majd később elmagyarázom. De most, válaszolj Jordan hívására, és te meg én együtt ebédelhetünk a szomszédban.

Azokon a napokon, amikor nem Lennoxszal voltam, itt edzettem, vagy a szomszédban dolgoztam, használtam a wifijüket, és ettem a kajájukat, miközben úgy tettem, mintha nem valami Arlo rajongó lennék.

Mivel Arlo gyakorlatilag kirúgott az irodájából, küldök egy gyors sms-t Jordannek, hogy majd visszahívom, aztán megyek felfrissülni.

Épp, amikor elhagynám az edzőtermet, rajtakapom Arlot, amint egy nővel nevetgél, akiről feltételezem, hogy Jenika. A nő idősebb nála, és a köztük lévő bizalom nyilvánvaló.

A mellkasom felmelegszik a látványtól, hálás vagyok, hogy nem volt egyedül.

Arlo bámul és mosolyogva néz felém, és amikor Jenika a válla fölött rám néz, ő is elmosolyodik.

Arlo int nekem, és odasétálok, egyszerre érzem magam zavarban és izgatottan, hogy találkozhatok valakivel, aki ilyen fontos a gyógyulásában.

Amikor odaérek hozzájuk, Arlo keze az enyémet keresi. A tett meglep, és nemcsak azért, mert nem számítottam rá, hanem mert még soha nem fogtuk egymás kezét.

Négy évvel ezelőtt sem, és mostanában végképp nem.

A zárt ajtók mögött Arlo és én, akkor és most is, minden követ megmozgattunk, hogy egymást érinthessük. Határok és korlátok nélkül, minden adandó alkalommal megérintettük és felfedeztük egymást.

De nyilvánosan más volt. Barátok voltunk, mielőtt szeretők lettünk volna, és bár sosem titkoltuk a szexualitásunkat vagy a kapcsolatunkat, a szeretet nyilvános kimutatására nagyon ritkán került sor.

Közelebb húzódva hozzá, megérintem a vállát az enyémmel, élvezve a közelséget.

– Jenika – mondja büszkén. – Szeretnélek bemutatni az én Frankie-mnek.

A hangjában csak az irántam érzett rajongás van, és én csak arra vágyom, hogy magamévá tegyem őt. Át akarom ölelni és megcsókolni, hogy mindenki tudja, ő is ugyanúgy az enyém, mint én az övé.

Ugyanilyen büszkeséggel szélesedik ki a nő mosolya is. – Helló, Arlo Frankie-je! – Kinyújtja a kezét, és én megfogom. – Örülök, hogy végre megismerhetlek.

A szavaira érzem, hogy kiszárad a szám, és az arcom ég a szégyentől, mert aggódom, hogy számára „Arlo Frankie-je” nem több, mint egy önző szívtipró, valaki, aki nem segíti a folyamatos gyógyulását.

– Azt hiszem, még nem láttam Arlot ennyire mosolyogni – mondja, és mindketten megfordulunk, hogy ránézzünk. – Soha nem láttam még ilyen boldognak.

Legszívesebben magamra vállaltam volna a dicsőséget, de nem tudtam túllépni azon a kimondatlan beismerésen, hogy előtte milyen szomorú és nyomorult volt.

Sok mindent lehetett mondani arról, hogy ekkora hatalmad van, hogy te vagy az, aki meg tudsz menteni vagy megtörni egy embert. Nagy volt a nyomás és a bűntudat.

– Átmegyek a szomszédba, és iszom egy kávét a találkozónk előtt – mondja Jenika Arlonak és nekem is, megszakítva a lefelé tartó spirálomat. – Frankie, nem akarsz velem tartani?

Meglepődve pislogok néhányat, és próbálok nem zavartnak tűnni. De ha az Arlo száját elhagyó nevetésből következtetni lehet, úgy tűnik, szörnyű munkát végeztem.

– Ígérem, nem harap – mondja teljesen rezzenéstelenül. – Úgyis oda tartottál, nem igaz? – bólintok. – Tökéletes. Tudnál rendelni nekem olyan gyümölcsleves turmixot, amit szeretek? Küldd vissza Jenikával, és ebédnél találkozunk.

Arlo megcsókolja a halántékomat. – Hamarosan találkozunk.

Jenikaval figyeljük, ahogy visszavonul az irodájába.

– Hosszú utat tett meg. – Megfordul a lábujján, én pedig ügyelek arra, hogy lépést tartsak mellette. – Hosszú utat tett meg, de szeretném, ha tudnád, hogy a gyógyulása nem tőled függ.

– Tessék? – Megvárom, amíg az ajtók automatikusan kinyílnak, és intek neki, hogy ő lépjen ki először. – Nem hiszem, hogy értem, mire akarsz kilyukadni.

– Láttam az arcodat – állítja. – Láttam a pillanatot, amikor a boldogsága és a fejlődése miatt pánikba estél.

Vitatkozni akarok vele. De hogy miről vitatkozzak, azt nem tudom. Igaza volt, pánikba estem. Most is pánikban voltam.

– Soha nem akarok az oka lenni annak, hogy visszaesik – vallom be.

– Frankie. – Mindketten megállunk a kávézó bejárata előtt, amikor Jenika utánam nyúl. Megragadja a vállamat, és megszorítja. – Csak akkor lehetsz az oka a visszaesésre, ha te voltál a kiváltó ok is a drogozásra.