26.-27. Fejezet

 

Huszonhatodik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

A mobilom rezeg az éjjeliszekrényen, megszakítva egy kis délutáni szórakozást Arlo és köztem. Visszamászik a testemen, és kidugja a fejét a paplan alól.

– Felveszed? – kérdezi.

– Nem. – Feltámaszkodom a könyökömre. – Egyedül vagyunk, és nem kell aggódnom, hogy az egész ház meghallja, hogy elélvezek, vagy, hogy mindenki tapsol az ágyad előtt...

– A mi hálószobánk – vág közbe. – Ez a mi hálószobánk.

Az előző este sokkal többnek bizonyult, mint egy lépés a jó irányba számunkra. Az őszinteség és a sebezhetőség között úgy éreztem, mintha most először tapasztaltam volna meg Arlo Bishopot.

Beleértve azt a vonzalmát is, hogy minden adandó alkalommal rámutatott, hogy együtt vagyunk.

– Oké – ismerem el. – A hálószobánk. Jobban szeretném, ha nem hallanánk éljenzést és tapsot a hálószobánk előtt, valahányszor valamelyikünk elélvez.

– Nem is tudom – mondja önelégülten –, ez és a véget nem érő síkosító utánpótlás között, valahogy tetszik.

Megragadom a legközelebbi párnát, és Arlo arcához vágom. – Olyan érzés, mint egy diákszövetségben.

Arlonak esélye sincs válaszolni, mert a mobilom ismét rezeg.

– Csak nézd meg – mondja.

Amikor nem mozdulok, Arlo feljebb csúszik a testemen, és megragadja.

– A főnököd az – mondja.

Erre elkerekedik a szemem. – Jordan? Szombaton?

Megvonja a vállát. – Honnan kéne tudnom? De fontosnak tűnik.

Épp akkor fordítja felém a képernyőt, amikor egy SMS-értesítés jelenik meg.

Jordan: Hívj fel!

Beletörődve hagyom, hogy drámaian visszazuhanjak a párnákra. – Fel kell hívnom, ugye?

Arlo bólint. – Hajthatatlannak tűnik, hogy beszéljen veled.

– Oké. – Megpróbálok kimászni az ágyból, de Arlo minden súlyát bevetve a helyemen tart. – Mit csinálsz?

– Meztelen vagyok, merevedéssel, te pedig épp az exdugó haveroddal beszélgetsz, szerinted mit csinálok?

Visszahúzza a lepedőt a fejére, és végigmegy a testemen, tátott szájjal csókokat hagyva meztelen bőröm minden egyes centiméterén.

– Nem hallom, hogy tárcsázol – kiáltja Arlo.

Nyögdécselve pöccintek a képernyőmre, és várom, hogy kapcsolódjon a hívás, miközben az egész testem libabőrös lesz a puszta gondolattól is, hogy telefonálás közben hancúrozunk.

Jordan a harmadik csörgésre felveszi.

– Szia – köszönök.

– Épp most támadt egy zseniális ötletem – mondja Jordan, és rögtön beleveti magát. – És alig vártam, hogy megosszam veled.

– Ó, szia, szia, bocsánat, hogy szombat reggel zavarlak. Hogy vagy, Frankie? Jól, köszönöm, Jordan, milyen kedves tőled, hogy megkérdezted.

– Befejezted a nagyokoskodást? – dörmögi. – Tényleg beszélnem kell veled.

– Nos, öt perced van, mert egy gyönyörű férfi van a lábaim között, nyitott szájjal, készen arra, hogy leszopjon.

Arlo felkapja a fejét, az arca hitetlenkedő. Ártatlanul megvonom a vállam, és a kezemmel letakarom a telefont. – Ezt a játékot ketten is játszhatják – suttogom, mielőtt kihangosítom Jordant.

– Ha már az említett gyönyörű férfiról beszélünk – mondja Jordan. – Mivel még nem mondtad meg, hogy maradsz-e vagy mész, úgy gondolom, én hozom meg helyetted a döntést.

Figyelem, ahogy Arlo arca az enyhe érdeklődéstől a teljes érdeklődésig változik.

Bár sok mindenről beszéltünk már, de amikor arról van szó, hogy mi lesz a következő lépésünk, arról egy szót sem szóltunk.

– Oké – mondom, miközben a tekintetem nem engedi el Arlo tekintetét. – Maradok vagy megyek?

– Mi lenne, ha nyitnék egy Los Angeles-i irodát, és te vezetnéd?

A testem felegyenesedik, és a gyomrom izgatottan megremeg a gondolattól. – Most komolyan beszélsz?

– Hát, szar dolog lenne ezzel ugratni téged, ha nem így lenne.

– Készen állsz a terjeszkedésre? – kérdezem.

– Azt hiszem, igen – kiáltja. – Megbeszéltem ezt Gaellel. Valószínűleg túl sokszor, de azt hiszem, ez jót tenne nekünk. És a „nekünk” alatt téged és engem értelek.

– Szent szar – zihálok.

Jordanhez beszélek, de minden figyelmem Arlora irányul, aki mostanra kibogozta magát a testem fogságából, és teljesen meztelenül ül velem szemben.

A szemei az enyémbe fúródnak, és tudom, hogy ő még nálam is gyorsabban dolgozza fel a dolog fontosságát.

– Szeretném, ha hamarosan visszajönnél, hogy megbeszéljünk néhány dolgot, és szemtől szembe tervezzünk – mondja. – De mostantól hivatalosan is te vagy a Los Angeles-i irodánk vezető ingatlanügynöke.

– Jordan. – Arlo keze az enyém után nyúl, és az ajkamhoz emelem. – Visszahívhatlak?

Nem vesződöm azzal, hogy megvárjam a választ, miközben félredobom a telefonomat, és átkarolom Arlot.

A karjai körém fonódnak. – Beszéltél Jordannal arról, hogy maradni akarsz?

– Attól a pillanattól kezdve maradni akartam, hogy a lábam lelépett a repülőgépről – vallom be. A szám az övére vándorol, a csók hosszú és mély. – Tényleg azt hitted, hogy kétszer is el tudlak hagyni?

– Tényleg azt hitted, hogy hagyom, hogy kétszer elsétálj?

– Eljöttél volna Seattle-be?

– Tanultam a hibáimból, Frankie. És bárhová követnélek.

Arlo felépülése itt van. A támogató rendszere, a munkája. Minden itt van. És a gondolat, hogy mindezt feladná értem, egy újabb okot ad arra, hogy egyértelműen visszavonhatatlanul szerelmes legyek belé.

– Szóval Jordan tud rólam? – kérdezi Arlo.

Nevetve hátrahajtom a fejem, és ő a nyakamhoz szorítja a száját. – Ez azt jelenti, hogy már nem vagy féltékeny?

Csókokkal csipkedi a nyakamat és az állkapcsomat. – Azt mondanám, hogy kevésbé vagyok féltékeny most, hogy tudom, hogy beszéltél vele rólam.

– Szóval ez azt jelenti, hogy eljössz velem Seattle-be?

 

____

 

Lennox volt az egyetlen, aki tudta, hogy úgy döntöttem, végleg visszaköltözöm Los Angelesbe. Épp annyira akartam a véleményét, mint amennyire azt akartam, hogy tudja, a kapcsolatunk helyreállítása számomra elsődleges fontosságú.

Ami Clemet és Remyt illeti, meg akartam lepni őket, és elmondani nekik, amikor visszatértünk, de Clem ellenszenve a kitalált történettel szemben, amit Arlo és én adtunk elő arról, hogy miért megyünk Seattle-be, majdnem arra késztetett, hogy most enyhítsem az aggodalmát.

– Komolyan Seattle-be költöztök? – kérdezi Clem Arlotól.

– Csak megnézem, hogy tetszik-e nekem ott, el tudom-e képzelni, hogy ott éljek.

Clem dühös volt, és ha Remyt érdekelte is, nem mutatta.

Átadom Arlonak a táskáját, és a vállamra akasztom az enyémet. – Ne aggódj már – mondom neki. – Valószínűleg nem fog neki tetszeni. – Rám mered. – Jobb, ha nem tetszik neki, mert ez nem volt a tervem része.

Kuncogok. – A terved? Nem gondolod, hogy be kellett volna avatnod minket?

– Huh – nyögi. – Úgy volt, hogy hazaköltözöl. Ennyi.

– Három napig leszünk távol. – Előre lépek, és a vállára teszem a kezem. – Ez nem elég hosszú idő ahhoz, hogy beleszeressen Seattle-be.

Forgatja a szemét. – Nem kell beleszeretnie Seattle-be. Ő beléd szerelmes.

Visszanézek Arlora, és kacsint. Belém volt szerelmes.

Annyira, de annyira szerelmes volt belém.

Ha nézőként nézném, undorodnék, hogy milyen cukormázasak voltunk együtt, de soha nem voltam még boldogabb.

Majdnem két hét telt el azóta, hogy Jordan közölte a Los Angeles-i iroda hírét, és én nevetségesen elfoglalt voltam.

Az egész várost bejártam, hogy megtaláljam a tökéletes irodahelyiséget. Lennox sérülése óta nem dolgoztam ennyit. De jó érzés volt, hogy többé nem voltam tétlen.

Ezen a hétvégén Arlo és én Seattle-be készültünk, hogy véglegesítsük a dolgokat Jordannel, és elbúcsúzzunk attól a helytől és azoktól az emberektől, akik az elmúlt négy évben lefoglaltak.

Kicsit izgatott voltam, hogy bemutatom Arlot Gaelnek és Jordánnak. Amikor eljöttem Los Angelesből, sok emberrel megszakítottam a kapcsolatot, akikről azt hittem, hogy a barátaim. Ha eltekintünk a drogoktól, a bulizástól és az összes többi szarságtól, amibe belefeledkeztünk, nem volt igazi barátság. Nem volt igazi támogatás.

De még ha csak néhány évig is, Gael és Jordan mindkettőt megadta nekem.

– Készen állsz az indulásra? – kérdezem Arlot.

– Igen. – Megnézi az időt. – Csak még be kell ugranom az edzőterembe, mielőtt elindulunk. Ez Rhys első műszakja, és gyorsan át kell futnom vele néhány dolgot.

– Ha ezt még meg akarod tenni, és el akarod érni a gépet, akkor indulnunk kell. – Előrehajolok, és egy puszit adok Clem arcára. – Megyek a kocsihoz, de hamarosan találkozunk.

Amikor Arlo végre bemászik, száguldok az edzőterembe, és a kocsiban várok, amíg ő elintézi az üzleti részleteket.

Ha az ember a rendszerben nő fel, néha nehéz lehet a jövőre vonatkozó terveket készíteni. Emlékszem, amikor a tanárok megkérdezték tőlünk, hogy mit akarunk csinálni az iskola elvégzése után, és az egyetlen válaszunk az volt, hogy csak túlélni akarunk.

Hacsak nem kaptál ösztöndíjat, a főiskola nem volt opció, és mivel Arlo és én rosszul viselkedtünk és lógtunk, nem voltak tanárok, akik kezeskedtek volna értünk.

Szóval, mindezek nélkül is, és mindazzal együtt, amit Arlo átélt, örültem, hogy megtalálta a helyét ebben a világban.

Tíz perccel később Arlo végre kisétál az edzőteremből, és visszamászik a kocsiba.

– Minden rendben van? – kérdezem, miközben beindítom a motort.

– Igen. – A kezemért nyúl, és megfogja. – Csak meg akartam nézni, hogy Rhys hogy van. Úgy tűnik, kicsit lehangolt valami miatt, de nem igazán akarom kényszeríteni, hogy beszéljen velem.

– Megkérdezzük Lennoxot? – kérdezem.

– Nem – megrázza a fejét. – A legjobb, amit tehet, hogy elmegy néhány találkozóra. Azoknak mindig sikerül perspektívába helyezniük a dolgokat. És Jenikát is figyelmeztettem a biztonság kedvéért.

– Ez nem egyfajta csalás? – kérdezem.

– Nem, amikor ő az, akit meg kellene védenie. – Jenika nem szereti, ha az emberek tudják, de az edzőterem az övé. Pár éve némi pénzhez jutott, de nem igazán tudta megvalósítani az álmát, amíg nem találkozott Arloval.

– Szóval, készen állsz arra, hogy elindítsuk a műsort?

Arlo az ajkához emeli összekulcsolt kezünket, és megcsókolja. – Mutasd az utat.

Huszonhetedik fejezet

ARLO

 

Fordította: Aemitt

 

Izzad a tenyerem, amikor Frankie bekopogtat Jordan és Gael bejárati ajtaján.

Frankie biztosított arról, mielőtt megérkeztünk, hogy nem tudnak a függőségemről, de ez volt a legkisebb gondom, ahogy itt álltam mellette.

Nem is emlékeztem, mikor találkoztam utoljára új emberrel. A körömben mindenkit ismertem az anonim függőkből és az edzőteremből. És még akkor sem kellett soha megtennem az egész „hadd mutatkozzam be” dolgot.

Van egy kimondatlan bajtársiasság a felépülési körökben. Ezek az emberek anélkül is támogattak, hogy ismerték volna az egész élettörténetemet.

Erre most szükségem volt.

– Ideges vagy? – kérdezi Frankie.

– Ennyire nyilvánvaló?

– Szeretni fognak.

Az volt a helyzet, hogy nem amiatt aggódtam, hogy szeretni fognak-e vagy sem, hanem amiatt, hogy miatta fognak-e szeretni.

Az ajtó kinyílik, és egy magas, világosbarna hajú, szürkéskék szemű férfi mosolyog ránk.

– Frankie – köszönti lelkesen. – Olyan jó látni téged. – Rám irányítja a tekintetét. – Te pedig biztosan Arlo vagy.

– Szia! – Kinyújtom a kezem, és ő megrázza. – Örülök, hogy megismerhetlek.

– Gyertek be! – Int, hogy menjünk be. – Gael odabent van, már majdnem kész van a hidegtállal.

– Hidegtál? – kérdezősködik Frankie, miközben a kezét az enyémbe csúsztatja, és vezet minket. – Miről maradtam le?

Jordan megvonja a vállát. – Én csak megeszem a munkájának gyümölcsét, nem kérdezem meg, hogy mit miért csinál – mondja. – Foglaljatok helyet, ahol csak akartok. Van egy kis fehérborom vagy söröm, ha valamelyikőtöket érdekli?

– Nem, köszönöm – válaszolom, miközben helyet foglalunk az étkezőasztal körül. – A víz jó lesz.

– Frankie? Van nálam az a sör, amit szeretsz, hadd hozzam.

Frankie arca elsápad, és nem én vagyok az egyetlen, aki észreveszi. – Nem, a víz nekem is megfelel.

Erre Jordan összeszűkíti a szemét, fürkészve vizsgálgatja. – Vizet akarsz?

– Miért olyan furcsa ez? – kérdezi Frankie idegesen. – Ne tedd már furcsává.

– Gyógyulófélben lévő függő vagyok – jelentem be, el akarom terelni a figyelmet a vergődő Frankie-ről.

Jordan bűntudatosan pillant le az üres borospoharakra.

– Drog volt, nem alkohol. De amúgy is távol tartom magam az egésztől.

Jordan bólint, láthatóan próbálja megtalálni a megfelelő szavakat, és én attól félek, hogy valószínűleg már jóval azelőtt elbasztam ezt a vacsorát, hogy elkezdődött volna.

– De Frankie ihat, ha akar – fordulok felé, és ő megrázza a fejét. – Semmi gond, tényleg.

– Nem – mondja határozottan. – Nem akarok.

Tudom, hogy ez egy másik napra való beszélgetés, de az agyam és a szám közötti vezeték mintha rövidre zárult volna, és úgy tűnik, nem tudok várni egy alkalmasabb időpontra, hogy biztosítsam Frankie-t arról, hogy nem kell semmit feláldoznia értem.

– Ugye tudod, hogy nincs elvárás? Tudom, hogy a többiek úgy döntenek, hogy otthon nem isznak, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen lemondtak róla.

Frankie felpillant Jordanre, aki feszülten figyel minket. – Adnál nekünk egy percet?

Jordan halkan kilép a szobából, én pedig tágra nyílt szemmel Frankie-re nézek. – Csak nem kirúgtad a fickót a saját étkezőjéből?

– Hidd el, el akart menni. – Kinyújtja a kezét, és megérinti a kezemet. – Jól vagy?

– Azt hiszem, igen – mondom őszintén. Végigsimítok az arcomon. – Biztos akartam lenni benne, hogy elég jó vagyok neked, és most valószínűleg azon tűnődnek, hogy ki ez a szerencsétlen fickó, aki miatt felforgattad az életedet.

Frankie felkel a székről, megindul felém, és odajön, hogy a lábaim közé helyezkedjen. – Először is, nincs semmi, amit bizonyítanod kellene. Sem Jordannek, sem Gaelnek. Senkinek sem. Másodszor, már rég le kellett volna mondanom az alkoholról.

– Te...

A számra teszi a kezét. – Ne vitatkozz velem erről, oké? Fogadd el a döntést, oké?

Leengedi a kezét, és várakozóan rám néz. – Oké – sóhajtok. – Elfogadom a döntést.

– Tökéletes. Menjünk, mondjuk meg Jordannek és Gaelnek, hogy most már bejöhetnek.

 

____

 

Szerencsére az este hátralévő része sokkal zökkenőmentesebb, mint a kezdet, Gael és Jordan tökéletes házigazdák.

Frankie-nek igaza volt, bármi is történt közte és Jordan között, az már nem téma. Amikor Gael megmozdult, Jordan tekintete követte. Minden egyes alkalommal. A szerelmük annyira nyilvánvaló.

– Szóval, mióta vagytok együtt? – kérdezem Gaeltől, miután Jordan és Frankie Jordan irodájába mentek, hogy megbeszéljék a dolgokat.

– Alig több mint egy éve, de már jóval azelőtt is a legjobb barátok voltunk. – Közelebb húzza magához a borospoharát. – Én pedig eljegyeztem egy nőt.

Leesik az állam. – Oké, erre a fordulatra nem számítottam.

Felkacag. – Most már legalább nevethetünk rajta. Akkor biztosan nem volt annyira vicces.

– Őrület, hogy alakulnak a dolgok, nem igaz? Egyik nap még a negyedik évedet töltöd a szerelmed nélkül, a következőn pedig már ott is van, mintha sosem ment volna el.

– Ez történt veled és Frankie-vel is?

Nem akartam valakivel, akivel csak most találkoztam, arról beszélgetni, hogy milyen őrületes volt számomra az elmúlt két hónap, és hogy mennyire szerelmes vagyok az életembe.

Majdnem túl jó érzés volt beszélni róla. Mintha valahogy elkiabálnám a kapcsolatunkat.

– Nem volt olyan botrányos, mint majdnem feleségül venni egy nőt – kötekedtem. – De a mi történetünk is megállja a helyét.

– Ha számít valamit, a mosolya végre eléri a szemét.

Akár tudta Gael, akár nem, ez az információ mindent megért.

A tudat, hogy én voltam az, aki elhozta neki a megérdemelt boldogságot, a tudat, hogy többé nem én voltam a teher, amit el kellett viselnie, a legjobb módon feszítette szét a mellkasomat.

– Készen állsz az indulásra? – kérdezi Frankie, miután ő és Jordan visszajöttek a nappaliba.

Kinyújtja felém a kezét, én pedig megfogom. Ahogy felállok a székről, magához ránt. – Hiányoztál.

Nem törődve azzal, hogy más házában vagyunk, megragadom az állát, és a szájára tapasztom a szám. – Te is hiányoztál – motyogom. – Akarod, hogy hívjak egy Ubert?

Önelégült mosollyal néz rám. – Már megtettem.

Fankie-vel elköszönünk, azzal az ígérettel, hogy Gael és Jordan meglátogatnak minket Los Angelesben, amikor eljön az ideje, hogy segítsenek Frankie-nek az új iroda megnyitásában.

Az út vissza Frankie lakására rövid, és ha őszinte akarok lenni, annak ellenére, hogy csak egy éjszakát töltöttünk itt, tetszik, hogy egyedül vagyunk.

– Mit szólnál hozzá, ha saját lakást keresnénk, ha visszaértünk? – kérdezem, miközben kinyitja a lakás ajtaját.

Frankie hitetlenkedve néz rám. – Komolyan mondod?

– Nos, igen. – Követem őt a lakásába, és még egyszer körülnézek. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtegyük a következő lépést. Megérdemeljük az egyedüllétet és a személyes teret – mondom. – És tudod, hogy a többiek reménytelenek, ha erről van szó.

Frankie átkarolja a nyakamat, és megcsókolja az államat. – Tudod, hogy Clem azt fogja mondani, hogy én ültettem ötleteket a fejedbe.

Megdöntöm a fejem, hogy tovább csókolhasson, miközben beszélgetünk. – Szerintem, ha egyszer rájön, hogy tényleg maradok, és te sosem gondoltál Seattle-re, akkor talán egy kicsit könnyebben beleegyezik.

Frankie telefonjának szüntelen pittyegése szakítja félbe a beszélgetést.

Egyik karjával még mindig a vállamat átkarolva húzza ki a zsebéből a mobilját, és a képernyőre néz. Az arcára kiülő zavarodottság, majd a teljes kétségbeesés arra késztet, hogy kitépjem a kezéből a telefont.

A szemem végigpásztázza az üzeneteket.

Lennox: Megint használja.

Lennox: Azt hiszem, kárt fog tenni magában.

Lennox: Mit kellene tennem?

Mielőtt még lehetőségem lenne kérdéseket feltenni, megcsörren a saját mobilom, a képernyőn egy ismerhetetlen szám.

– Halló.

– Halló, Arlo Bishop?

Tétovázom, mielőtt válaszolnék, próbálom, de nem sikerül pontosan meghatározni a hangot. – Igen, én vagyok. Megkérdezhetem, ki keres?

– Uram, Önt itt egy bizonyos Mr. Rhys Denser legközelebbi hozzátartozójaként van nyilvántartva.

– Valóban? Úgy értem, igen? – Ahogy a szavak végre a tudatomig jutnak, rájövök, hogy még nem tettem fel a legfontosabb kérdést. – Jól van?

– Mr. Bishop. – A hölgy hangja azonnal elkomorodik. – Cassandra vagyok a UCLA Orvosi Központból, Mr. Densert túladagolás gyanújával hozták be, és a protokoll szerint fel kell hívni a legközelebbi hozzátartozóját. Milyen hamar tudna ideérni?