18.-19. Fejezet

 

Tizennyolcadik fejezet

ARLO

 

Fordította: Aemitt

 

Az elmúlt három éjszakán sikerült sokáig maradnom a munkahelyemen, mert a csókunk után kerültem Frankie-t.

Nem mintha kínos lett volna, vagy megbántam volna. Csak nem tudtam, mi következik.

Vajon újra megtörténik?

Elmondta valakinek?

És ami még fontosabb, mit jelentett mindez?

Úgy éreztem magam, mint egy túlterhelt tizenéves. Régen éreztem magam ennyire bizonytalannak és szorongással telinek. Hogy őszinte legyek, régen volt már, hogy egyáltalán ennyi mindent éreztem.

Évekig robotpilóta üzemmódban voltam.

Kellj fel. Kerüld a csábításra vonatkozó gondolatokat. Dolgozz. Kerüld a drogozáson való gondolkodást. Haza. Ne gondolj a használatra. Alvás. Aztán öblítés és ismétlés.

Nem volt idő arra, hogy bármi más beessen a repedések közé. Erről gondoskodtam.

Tehát, bár a Frankie iránti érzéseim nem voltak újak, minden más idegen volt számomra.

Rhys és én kiszállunk a kocsiból, odasétálunk Frankie bejárati ajtajához, és becsengetünk. Most, hogy ő, Samuel és Lennox elválaszthatatlannak tűntek, ez azt jelentette, hogy sokkal több időt töltöttünk együtt. Minden nap eljött az edzőterembe, és minden második este együtt lógtunk mindenkivel Frankie-nél.

Egy mosolygós Frankie nyit ajtót, minden porcikája sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint amilyennek azóta láttam, hogy megérkezett.

– Szia – köszön. A tekintete Rhysről rám vándorol, és ott is marad. – Ma este nem dolgozol?

Megrázom a fejem, jól tudom, hogy Frankie így akarja tudatni velem, hogy a távollétemet észrevette.

– Nem, visszatértem a nappalokra – hazudom.

Bólint, és félreáll az útból, hogy Rhys és én bemehessünk. Rhys szó szerint átugrik a küszöbön, én pedig megpróbálom elrejteni az aggodalmamat, miközben beljebb sétálok.

Frankie keze megérinti az enyémet, ahogy elmegyek mellette, az ujjai végigtáncolnak az enyémen.

Megbillentem a fejem, hogy ránézzek, és a mosolya lágyra vált.

Csak nekem.

Ez az egyszerű gesztus enyhíti az aggodalmamat. Lehet, hogy nem kapok választ az összes kérdésemre, de legalább tudom, hogy ő is gondol rám.

– Arlo – szólalt meg Clem, megszakítva a pillanatot. Odarohan hozzám, és a karjaimba veszem.

– Hé, te – mondom. – Hogy vagy?

Visszaeresztem a lábát a földre, és körülnézek a helységben mindenki másra.

– Sziasztok! – Lennoxnak és Samuelnek is integetek, és ők is egy közös – Sziával – válaszolnak.

Frankie Airbnb-je nem volt kicsi, de nem volt elég nagy ahhoz, hogy mind a heten egyszerre elférjünk benne.

Lennox és Samuel egyedül túl nagyok voltak a nappali közepén álló kihúzható kanapéhoz. Ha hozzáadjuk a többieket, nem volt olyan bútor, amin ne lett volna egy test.

Amikor először jártam itt Frankie-vel, nem igazán koncentráltam az elrendezésre, vagy arra, hogy ez lesz az a hely, ahol mindenki összegyűlik minden este.

De a York testvérek olyanok voltak, mint a nap, és mindenki vonzódott a melegségükhöz. Amikor együtt voltak, mindenki körülöttük akart lenni.

Ez nyilvánvaló volt az új rutinunkban és a mosolygásban mindenki arcán, ahogy körbeültek, ettek, nevettek és folytatták a jelnyelv közös tanulását.

Lennox még mindig a helyét kereste. Látszott rajta, hogy küzd, de nem bujkált, és ez reményt keltett bennem. Samuel továbbra is Lennox hűséges házőrzője volt. Már a sérülése előtt is ő volt a védelmezője. Hogy mitől védte meg, abban nem voltam biztos, de nyilvánvaló volt, hogy ez volt a szerepe a barátságukban.

Rhys nagyon komolyan vette az amerikai jelbeszéd tanítást, és örökké hálás voltam, bármilyen csillagok is álltak össze, hogy itt van az életünkben. Lennox tanítása, mindannyiunk tanítása, lehetővé tette, hogy Lennox gyógyulása privát és személyes legyen.

A legfontosabb, hogy imádtam látni, ahogy Frankie és Lennox behozzák az elvesztegetett időt. Az akadályok és a fájdalmak ellenére áthidalták a szakadékot, és önző módon ez arra késztetett, hogy reméljem, ez elég volt ahhoz, hogy Frankie végleg LA-ben maradjon.

Még csak egy csókunk volt, de nem hazudtam, amikor arra céloztam, hogy ez elég volt ahhoz, hogy újra magához kössön. És bár nem akartam, hogy elmenjen, nem hiszem, hogy valaha is lesz elég bátorságom ahhoz, hogy én legyek az, aki megkérje, hogy maradjon.

Értem nem.

– Szeretnél vacsorázni? – kérdezi Frankie a konyha felé mutatva. Megállapodtunk abban, hogy annyi kézmozdulatot használunk, amennyit csak tudunk, amíg nem leszünk magabiztosabbak és folyékonyabbak a jelbeszédben, remélve, hogy ez segít abban, hogy Lennox mindig úgy érezze, hogy nem hagyjuk ki semmiből. – Remy főzött.

Remyre szegezem a tekintetem, aki a konyhában a tűzhely mellett áll, és tányért készít elő magának. Úgy néz ki, mintha bolognai spagetti lenne.

Elkuncogom magam. – Ez valami vicc? Mert évek óta főzök neked, és még nem viszonoztad a szívességet.

Clem odasétál hozzá, és megpróbálja beledugni az ujját a megrakott tálba, de a srác elhúzza a kezét.

Mindkettőjüket szemügyre véve átsétálok a nappalin a konyhába. – Hiányoztatok mostanában mindketten otthonról. Hol voltatok? – Remy táljáért nyúlok, és kiveszem a kezéből. Rám bámul, miközben felemelem a már teli villáját, és ellenszenvesen a számba tömöm.

– Ennek nagyon jó íze van – sikerül kinyögnöm.

Frankie csatlakozik hozzánk, és nem tudom, mi szállt meg, de a villára csavarok egy kis spagettit, és a szájához emelem. A szeme az enyémbe mered, ahogy elfogadja az ételt.

A szoba elcsendesedik, a hangok elcsendesednek. Tudom, hogy mindannyian minket figyelnek, próbálják kitalálni a pillanatot. Ez az első alkalom, hogy egy szobában vagyunk a csók óta, és úgy tűnik, csak az ösztöneimre hagyatkozom, amikor a közelemben van.

Próbálom a levegőt könnyedén venni, folytatom a tésztaevést, és figyelmemet Clemre és Remyre irányítom. Clem tekintete Frankie és köztem cikázik, miközben Remy újabb tál spagettit készít magának. – Szóval, merre jártatok? – ismétlem meg.

– Én itt voltam – válaszol Remy. – És biztos vagyok benne, hogy Clem találkozgat valakivel.

Clem tarkón csapja Remyt, mielőtt Frankie-vel együtt visszamennek a nappaliba, és ez minden bizonyíték, amire szükségem van, hogy tudjam, valóban találkozgat valakivel.

Nem igazán meglepő, hogy Remy időnként itt tartózkodik Lennoxszal, de Clem nagyon ritkán alszik házon kívül, így ez újdonság, és tökéletes alkalom arra, hogy remélhetőleg elkerüljem a kutakodásukat.

– Szóval, ki az a szerencsés fickó? – Cukkolom, miközben egy újabb falat tésztát eszem.

– Ó! – Hátradől a konyhapultnak, bokái keresztbe vannak téve, karjai a mellkasán. Clem Frankie-re pillant, majd vissza rám. – Most már megosztjuk egymással a titkainkat?

– Nem tudom – válaszolom közömbösen. – A srác, akivel találkozgatsz, titok?

– Nem. – Ellöki magát a pultról. – Mert ő egy lány.

– Várj. – Leteszem a majdnem üres tál tésztát, és elkapom Clem csuklóját, mielőtt elhagyná a konyhát. – Akarsz beszélni róla?

Kihúzza magát a szorításomból. – Akarsz?

Tudván, hogy legyőztek, leejtem a karját, és megadóan felemelem a karomat. – Sajnálom – ismerem be. – Beszélj velem, ha készen állsz.

Bólint. Azt hiszem, épp egyedül akar hagyni a konyhában, amikor megáll mellettem, vállat vállnak vetve. – Ez új – mondja. – Én és ez a lány... Nem is gondoltam, hogy a lányokra bukok.

Értékelve az olajág változatát, én is így teszek.

– Csókolóztunk – vallom be. – Csókolóztunk, és nem tudom, mi jön ezután.

 

____

 

Miután néhány órán át mindannyian lazsáltunk, a ház kiürült; Lennox és Samuel elmentek, hogy hazavigyék Rhyst, Clem és Remy pedig elmentek a saját útjukra.

Frankie és én a csók óta először voltunk kettesben, és a vágy, hogy újra megtegyük, fájdalmasan ült a gyomrom mélyén.

– Ez tényleg lenyűgöző – mondtam, miközben felvettem néhány üres tálat a dohányzóasztalról, és kivittem a konyhába.

– Mi az? – kérdezi Frankie.

– Ez. – A Frankie által beszerzett táblára mutatok, és a végtelen számú nyomtatott kézikönyvre, amit egy kupacba halmozott.

– Mindent megtettél érte.

Körbepillantva a rögtönzött osztályteremben, amit létrehozott, Frankie legyőzött sóhajjal felsóhajt. – Rhys nélkül nem tudnám megcsinálni ezt a részt. Elszánt. De nem érzem elégnek. Úgy érzem, mintha hiányozna valami.

A konyhából visszatérve megállok Frankie előtt, és a késztetést, hogy megérintsem, megvigasztaljam, túlságosan lehetetlen figyelmen kívül hagyni.

A fejét a kezem közé szorítva tartom a tekintetét. – Mi az? – kérdezem. – Mit érzel valójában?

– Mi van, ha az egész csak színjáték? Mi van, ha tényleg küzd, és néhány hét múlva egy szobába zárva találom, és nem hajlandó kijönni? – mondja pánikszerűen. – Mi van, ha ahogy haladunk előre majd nem hajlandó élni?

Aggodalma, bár még csak most hangzott el, jogos. Lennoxnak volt egy olyan története, hogy időnként a purgatóriumba csúszott, amikor a dolgok nehézzé váltak. Megrekedt az akkor és a most között, és nehezen tudott továbblépni.

Néha csak időre volt szüksége, máskor pedig egy kicsit többre.

– Tudod, mit tanultam az elmúlt négy évben? – mondom, miközben a hüvelykujjammal végigsimítok az arcán, és engedélyt adok magamnak, hogy továbbra is megérintsem. – Egyszerre csak egy napot vegyél.

Frankie szemei az enyémet kutatják. – És bevált?

– Eh. – Megvonom a vállam, próbálom fenntartani a hangulatot. – De végül már nem gondolsz semmire a napodon túl.

A keze körbeöleli a csuklómat. – Szóval, nincsenek jövőbeli tervek?

Mélyet lélegzem, tudván, hogy már nem Lennoxról beszélünk. – Már nagyon régóta nem gondolkodtam a jövőről.

Az igazság könnyedén kicsúszik a számon, ahogy előrébb lép, az arca közelebb kerül, a szája majdnem az enyémet érinti.

– És mi lesz most? – suttogja, meleg leheletétől végigfut a hideg a hátamon. – Mi van a csókunkkal? Gondoltál már arra, hogy mi következik utána? Gondoltál már arra, hogy újra megteszed?

Semmi másra nem gondoltam, és az arckifejezése azt mutatta, hogy tudja ezt.

– Mindig arra kényszerítesz, hogy felfedjem magam, mielőtt készen állnék – vallom be. – Próbálom megjátszani a higgadtat, te pedig mindig csak a megfelelő szavakat mondod...

A hangom elakad, a tekintetem az ajkaira vándorol, a nyelvem megnyalja a sajátomat.

– Csak erre gondoltam – ismeri be.

– Elszántan a bőröm alá akarsz férkőzni, ugye?

A szája sarka felfelé ível. – Eltökéltem, hogy nem csak a bőröd alá akarok bújni.

Egyformán felizgatott és irritált az elhamarkodottsága, a számat rácsúsztatom az övére, a visszafogottságra fittyet hányva, kétségbeesetten vágyva a találkozásra. Kétségbeesetten vágyom rá.

Ezúttal a csók dühös volt. Dühös voltam.

Amikor együtt voltunk, soha nem kellett visszafognom magam. Mindig hozzáférhettem, és ezt a kiváltságot a legjobb módon használtam ki.

Ez most nem ilyen volt.

Most fordult a kocka, és ő volt az, aki a szálakat mozgatta, kéjjel és zűrzavarral töltött el minden alkalommal, amikor a szavai a gyengeségeimet rángatták.

Új érzés volt számomra, hogy akarom őt, és nem kaphatom meg, és nem tudtam, hogy gyűlölöm vagy szeretem. Az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy meg kell kapnom. Szükségem volt rá.

Az ajkai az enyémen.

A nyelvem az övét ízlelgette.

Olyan őrületbe akartam kergetni, mint ahogy én éreztem.

A kezem az arcára szorult, a szám agresszívan az övéhez simult.

El akartam tüntetni a köztünk lévő levegőt. Egészben akartam felfalni őt. Meg akartam szabadulni attól az üres érzéstől, amit csak ő tudott betölteni.

Egy percre meg akartam próbálni átvenni az irányítást.

A testemet az övéhez szorítva, a közeli kanapéra terelem, és a szájába nyögök. – Ülj le.

Széttárt lábakkal a puha párnákra zuhan, és várakozóan néz fel rám. Felmászom a kanapéra, az ölébe bújva, és újra meggyújtom a tüzet kettőnk között.

Milliószor voltunk már ebben a helyzetben, mindig ez volt a kezdete sokkal többnek. – Mit csinálunk? – kérdezem nyersen.

– Csókolózunk. – A keze felcsúszik a pólóm alá, érintése lágyan cirógatja a hasamat, a szája a nyelvemen lakmározik. – Sok-sok csókolózás.

Hozzá dörgölőzöm, nehezen tudok lassítani. Minden porcikám élvezi őt, de mégis félelemmel tölt el, aggódom, hogy minden vele töltött idő az utolsó lesz.

Kezek markolják a csípőmet, lassítanak, átveszik az irányítást.

– Nem kell sietni – mondja az ajkaimra. – Itt vagyok.

Mintha egyenesen a tudatalattimból olvasta volna ki a gondolatokat, a szavai pontosan a félelmeimet csillapítják.

A légzésem egyenletessé válik, ahogy mindketten megtaláljuk a közös ritmust, nyelvünk a saját ritmusára táncol, kemény farkam az övéhez dörzsölődik. A köztünk lévő súrlódás egyre magasabbra és magasabbra emeli az izgalmamat, a pulzusom vadul lüktet a bőröm alatt, minden porcikám újdonsült tudatosságban van.

Frankie kezei visszatérnek a felsőtestemhez, feljebb tolják a pólómat áthúzva a fejem fölött, egy pillanatra megszakítva a csókunkat.

A tekintete az arcomról a mellkasomra esik, majd vissza fel. A kezei követik a tekintetét. Ha csak egy darabka bőröm is elérhető volt, ő megérintette.

És nem akartam, hogy abbahagyja.

Olyan régen volt már, hogy a legcsekélyebb szükségletet és kétségbeesést is éreztem valaki más iránt, de itt Frankie-vel, ki voltam éhezve.

A legapróbb falattal is megelégedtem volna belőle, a csókjával, az érintésével, a szerelmével. Elvettem volna belőle valamennyit vagy az egészet, nem érdekelt, amíg ilyen közel lehetek hozzá, mindig.

A szája a mellkasom fölött lebeg, miközben a keze a melegítőm derékpántja mögé siklik. Ujjai az alsónadrágom alá csúsznak, és a farkam köré kulcsolódnak, a testem pedig remeg a várakozástól.

A szívemhez nyomja az ajkait, és az a másodperc töredékére elfelejti, hogyan kell dobogni.

– Istenem, de hiányoztál – mormogja a bőrömhöz simulva. Csókokat hint végig a mellkasom kiterjedésén, megáll, megnyalja és ingerli a mellbimbómat. Előre és hátra, újra és újra. – Gyönyörű vagy.

– Frankie – lihegek, miközben apró beismerései forrósággal árasztanak el.

A keze a farkam köré fonódik, és simogatni kezd. – Frankie. Baszd meg.

Megragadom a tarkóját, és megrángatom rövid haját, így kényszerítve, hogy felnézzen rám. Lecsapok a számmal az övére, nyelvemet az ajkai közé tolom.

Megszorítja a farkamat, én pedig a szájába nyögök.

– Gyorsabban – nyögöm. – Keményebben.

Olyan sokáig voltam szex nélkül, és most szemtelenül az öklét dugtam, és versenyt futottam a cél felé.

– Vedd ki a farkad – követelem, és elhúzom a számat az övétől. – Látnom kell téged.

Megmarkolom a saját hosszamat, és folytatom a simogatást, miközben Frankie kétségbeesetten tapogatózik a saját nadrágjában, letolja a gatyáját, és kiszabadítja a farkát.

Hosszú és kemény, a feje vörösre pirul, a hegye csillog.

Mindkettőnket megragadva, az én hosszam az övé mellett, Frankie elkezd minket simogatni, forró bőr a forró bőrön.

Most mindketten lefelé pillantunk, a látvány túlságosan is élvezetes ahhoz, hogy elforduljunk tőle.

Emlékeztető volt az együtt töltött évekre, amiket elmulasztottunk, és egy forró, zűrös bevezetés mindabba, ami most a miénk lehet, hogy felfedezzük.

A kezemben, a számban, a testemben akartam őt.

Mindent akartam.

És mindig ezt akartam.

– Annyira jó – mondja. – Olyan jó érezni téged.

Frankie keze gyorsabban mozog, az előváladék megkönnyíti a siklást, és testem minden izma felível, várva a felszabadulást.

– El kell élveznem – krákogom, meglepődve, hogy sikerült ilyen sokáig kitartanom.

Kihúzom a farkamat a fogásából, és a saját kezembe nyomom. – Csókolj meg!

Frankie szabad keze megragadja a tarkómat, és magához húz. A szorítása vad és kétségbeesett, ahogy a nyelvemet szopogatja, a szüksége éppoly érezhető, mint az enyém.

A forróság végigfut a gerincemen, és a golyóim megfeszülnek, miközben felfaljuk egymást.

– Gyere – nyögi Frankie. – Látni akarom, ahogy elélvezel.

A szavai meghúzzák a ravaszt, és az orgazmusom elönt, a forróság és az elektromosság kombinációja végigfut az ereimben.

Frankie lehúzza a száját az enyémről, és a tekintetét lesüti, és figyeli, ahogy az orgazmusom tejfehér csíkjai elborítják a kezét és a farkát.

Legszívesebben a mellkasomat verném birtokló diadalomban a látványtól, hogy őt jelölöm meg, és amikor Frankie a teljes hosszán végigdörzsöli a kielégülésemet, és orgazmusig jut, legszívesebben átdobnám a vállamon, bezárnám mindkettőnket egy szobába, és újra és újra ezt csinálnám.

Frankie szótlanul az arcomhoz emeli a kezét, a várakozás hangosan és tisztán hallatszik.

Megragadom a csuklóját, két ujját a számmal fedem be, és szopogatom. A szemei felcsillannak, ahogy lassan lenyalom és leszopogatom a bőréről az ízünket.

Mintha nem ültünk volna mindketten ott, már kifacsartan, a szemei kihívóan felcsillannak, és azon kapom magam, hogy elejtem a kezét, és a sajátommal ragadom meg az ajkait, teljes szívemből megcsókolom.

Úgy csókolom, mintha a tulajdonom lenne.

Úgy csókolom, mintha az enyém lenne.

– Mit csinálunk? – suttogja. Ugyanaz a kérdés, amit percekkel ezelőtt én is feltettem neki, de az övé nem ugyanolyan kétségbeesetten hangzik. Ezúttal jóllaktunk, ő pedig csak kíváncsi volt.

Lágyan megcsókolom. – Egyszerre csak egy napot élünk meg.

Tizenkilencedik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

A konyhapultnál ülve a telefonom képernyőjét pásztázom, kihangosítom, miközben e-maileket olvasok és válaszolok rájuk. Az agyamban felváltva jár a munka és Arlo.

– Szia!

– Ó, milyen kedves tőled, hogy válaszolsz – mondja szarkasztikusan Jordan.

– Fogd be – viccelődöm. – Három napja beszéltem veled.

– Három napja küldtél e-mailt – javít ki Jordan. – És egyébként köszönöm azt az e-mailt. Örömmel olvastam, hogy egyhamar nem jössz haza.

Abbahagyom a gépelést. – Azt hittem, azt mondtad...

– Csak viccelek – mondja Jordan. – Mondtam neked, amikor elmentél, hogy addig maradj, ameddig csak akarsz.

– Nem tudom, hogy az mennyi idő lesz.

A távozás gondolatától, különösen attól, hogy elhagyom Lennoxot és Arlot, hányingerem van. Nem vagyok benne biztos, hogy Lennox tényleg olyan jól van, ahogy mondja, és a gondolat, hogy soha többé nem csókolhatom meg vagy érinthetem meg Arlot, újra és újra összetöri a szívemet.

– Tervezed, hogy visszajössz?

És ez volt az egymillió dolláros kérdés. Felépítettem magamnak egy életet Seattle-ben. Egy nagyszerű életet. De mi értelme volt mindennek a szeretteid nélkül?

Az emberek, akik vidámabbá tették a napjaidat és melegebbé az éjszakáidat.

– Vegyem a csendet nemnek? – kérdezi óvatosan.

Még mindig nem válaszolok neki.

– Frankie? – erőlteti. – Ott vagy?

– Beszélhetnénk, mint barátok?

– Szemben mivel? – kérdezi.

– Csak ne legyél most a főnököm – mondom. – És figyelj.

– Oké. – A hangja most már egyértelműen aggódó. – Figyelek.

– Maradni akarok. – Úgy érzem, mintha bevallottam volna a legmélyebb titkomat. – Maradni akarok, de félek.

– Mitől félsz? – kérdezi. – Tudod, hogy vannak barátaim Los Angelesben, akik a hét minden napján adnának neked egy ingatlanügynöki állást.

– Köszönöm, de nem erről van szó. – Becsukom a számítógépet, képtelen vagyok a többfeladatos dologra, és a kezembe hajtom a fejem. – Azt sem tudom, hogy akarják-e, hogy itt legyek.

– A családod? – Hallom a zavarodottságot a hangjában, és tudom, hogy ez azért van, mert nem adtam neki többet, mint apró információ morzsát. És semmit Arloról.

Amennyire ő tudja, Clemnek, Remynek és még Lennoxnak sem lenne gondja azzal, ha maradnék. Sőt, nagyon is örülnének neki.

– Itt van a volt pasim, Arlo – mondom. – Együtt nőttünk fel, és négy éve szakítottunk.

– Gondolom, akkor jöttél Seattle-be.

– Igen – felelem ünnepélyesen. – Rossz állapotban voltunk, és elszöktem.

– És azóta láttad őt?

– És megcsókoltam, és elélveztem vele.

– Bassza meg – mondja Jordan nevetve. – Ezt nem láttam előre. Szóval, mi a probléma?

– Még mindig annyi minden van, amiről nem beszéltünk – mondom. – Egy buborékban vagyunk, és nem tudom, miről beszélhetünk és miről nem, vagy miről kellene és miről nem – magyarázom. – Nem akarom elrontani, mielőtt még elkezdtük volna.

– Jól látom, hogy vele akarsz lenni – gondolkodik el Jordan.

– Ezúttal legalább meg akarom próbálni.

– És Arlo?

Az elmúlt hetekre gondolok, az érintésekre, a pillantásokra, a heves vallomásokra. Tagadhatatlan, hogy mit akarunk, de vajon milyen messzire vagyunk hajlandóak visszamenni a múltba, hogy eljussunk a jövőnkhöz?

– Beszélnem kell vele, ugye? – kimerülten felsóhajtok. – Miért ilyen bonyolult ez az egész?

– Még ha bonyolult is, lehet, hogy megéri – mondja Jordan. – Nem hittem, hogy valaha is ilyen boldog leszek, de a bonyolult kurvára megérte.

– Ellenszenvesen boldog vagy – cukkolom.

– Csak egy igazi és őszinte beszélgetés és te is az lehetsz – mondja, és a hangja utánozza a reklámfilmek hangját.

– Megértettem – mondom szárazon. – De egy másik megjegyzés, tényleg szereznél nekem munkát itt?

– Nem szeretnélek elveszíteni téged. Mint a munkában és mint barátként sem – mondja. – De ha ez azt jelenti, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell, akkor igen, megtenném érted.

Hálával telve Jordan és a barátsága iránt, befejezzük a beszélgetést, és egy részem kicsit megkönnyebbül.

Nem tudom, hogy Arlo és én fogunk-e vagy mikor fogjuk lefolytatni a nagyon is szükséges kemény beszélgetéseket, de legalább beismertem magamnak, hogy a Los Angelesben maradás nagyon is lehetséges.

Újra kinyitom a laptopomat, átnézem az e-maileket, hogy megtaláljam az Airbnb foglalásakor történt levelezést, és megerősítsem a kijelentkezésem várható napját.

Mivel a negyedik hét a végéhez közeledik, átfutok egy csomó más hirdetést, olyan helyeket, ahová potenciálisan beköltözhetnék, de anélkül, hogy tudnám, meddig maradok, még nehezebb döntenem a hely mellett.

Már éppen feladnám a keresgélést, amikor hallom, hogy kinyílik a bejárati ajtó. A vállam fölött átnézve látom, hogy egy fáradtnak tűnő Lennox sétál befelé.

Megvárom, amíg rám néz, mielőtt üdvözlöm.

– Szia – mondja, miközben odaér, ahol én ülök.

– Szia! – integetek és gyorsan felemelem a kezem, majd jelelek és beszélek. – Hogy vagy?

Rhys megtanította nekünk az összes alapvető köszönést és kérdést, hogy el tudjunk boldogulni, és Lennox kérte, hogy mindannyian beszéljünk még, miközben jelelünk, abban a reményben, hogy megtanulhat szájról olvasni, ha szükséges.

– Szükségem van egy kis szunyókálásra – válaszolja. – És te?

A számítógépem képernyőjére mutatok, Lennox pedig odasétál, és közvetlenül mögém áll. – Mi ez?

Megragadom a mobilomat, és gyors magyarázatot gépelek a jegyzetelő alkalmazásomban.

Csak egy hónapra foglaltam le ezt a helyet, és még nem állok készen arra, hogy hazamenjek, ezért új helyre van szükségem.

Lennox helyet foglal mellettem. – Itt akarsz maradni?

Mivel képtelen vagyok leolvasni az arckifejezését, vagy bármit is kikövetkeztetni a hangjából, visszatérek az alkalmazáshoz.

Szeretnék.

Elolvassa a válaszomat, majd gyorsan végigsimítom az ujjaimmal a telefon képernyőjét, módosítva a válaszomat.

Ha nem bánod, szeretnék még egy kicsit maradni.

– Miért nem költözünk vissza mindketten a házba? – javasolja.

– A régi szobád még mindig üresen áll és vár.

A házra utal, amiben mindannyian laknak. Arra a házra, amelyet annyi évvel ezelőtt elhagytam.

Megrázom a fejem, miközben gépelek.

Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Nem akarok tolakodni.

Lennox most a vállam fölött olvas, és gyorsabban beszél, mint ahogy én gépelni tudnék.

– Hogyan tudnál tolakodó lenni? Hisz, ott is bérleti díjat fizetsz.

Megfordulok, hogy ránézzek, és ő tökéletesen értelmezi a pillantásomat. – Nyugi, nem tudják, hogy még mindig fizeted a részed. Hogy hogyan nem jöttek rá, nem tudom, de ez most mellékes. Ahogy mondtam, te fizeted a lakbért – az enyémet és a tiédet is. Kurvára ott maradhatsz.

Bosszúsan felszisszentem, miközben visszatérek a gépeléshez.

A pénz nem számít. Nem akarok senkinek a lábára lépni.

– Úgy érted, Arlo lábujjaira?

Elfordítom a tekintetem, és lehajtom a fejem a telefonra.

Lennox frusztráltan felnyög, aminek hatására újra felnézek rá. – Bárcsak hallanám, baszd meg, hogy ne kelljen ezt a sok megállást és elindulást csinálnunk. – Dühösen meglöki a legközelebbi széket, hagyva, hogy a padlóra essen. – Azt akarom, hogy a fontos dolgokról tudjak veled beszélgetni, mindenféle extra szarság nélkül.

Leteszem a telefonomat a pultra, felállok, és átkarolom, remélve, hogy megnyugtatom. Tudom, hogy nem hallja a halk, megnyugtató mormogást, ami a számból jön, de remélem, hogy a szorításom elég ahhoz, hogy érezze, mennyire szeretem, és mennyire itt vagyok neki.

A hallókészülékek a hetek során többször is szóba kerültek, de Lennox még mindig nem dolgozta fel a veszteséget, és nem volt abban a helyzetben, hogy elkötelezze magát valami ennyire végleges dolog mellett.

És ami engem illet, annyi időt kérhetett, amennyit csak akart. Ez az ő vesztesége volt, az ő élete. És ha valami, akkor ez a kitörés csak megerősítette, hogy nem akartam máshol lenni, csak itt és most. Minden alkalommal emlékeztetni akartam, hogy nincs egyedül.

Hangos sóhajtással felszisszen, felkapja a feldöntött széket, és helyet foglal rajta. – Nem hiszem, hogy valaha is elmúlik ez a düh – ismeri be.

Tudván, hogy utálni fog, amiért a mobilomért nyúlok, mégis megteszem. Beírom, amit mondani akarok, és átadom neki a telefont.

A tekintete a képernyő és köztem ugrándozik.

– Érezd addig, ameddig csak akarod vagy ameddig csak szükséged van rá. A fájdalomnak nincs lejárati ideje, csak elfogadás van.

Hangosan felolvassa a szavakat, és bár neki írtam, rájövök, hogy ez az én igazságom éppúgy, mint az övé.

A fájdalom Arlo és köztem nem csökkent vagy tűnt el. Mindketten megtanultunk együtt élni vele, ahogy Lennox is megtanulja.

És ha azt akartam, hogy továbblépjünk, meg kellett tanulnunk együtt élni a fájdalommal és egymással.

Néhány pillanatnyi csend után Lennox vonásai megenyhülnek, és a szája széle vigyorra húzódik. – Ne hagyd ott a mindennapi munkádat, és ne kezdj el motivációs idézeteket írni, oké?

Viccelődve karon vágom, majd beintek neki, és rámutatok. Ez a „baszd meg” jele.

– Be fogsz költözni? – kérdezi, és nem hagyja, hogy a kirohanása eltérítsen minket az eredeti beszélgetéstől. – Beszélhetek Arloval helyetted.

– Nem! – kiáltom, majd gyorsan követem egy heves fejrázással. – Nem.

– Ugye tudod, hogy még mindig szeret téged?

Tudtam, hogy így van, ezt mondta. De attól, hogy ezt mindenki más is tudta és látta, kevésbé éreztem magam őrültnek, aki ragaszkodik valakihez, aki már elengedte őt.

Folytattam a gépelést, és amikor végeztem, átadtam a mobilt.

Ez nem jelenti azt, hogy beköltözhetek vagy be kellene költöznöm.

Lennox furcsán néz rám. – Miért nem tűnsz meglepettnek, hogy még mindig szeret téged?

Nem tudom megállítani a humortalan nevetést, ami elhagyja a számat. Arlo és én papíron a mennyországban fogantattunk egymásnak, csak előbb a pokol legmélyebb bugyrában kötöttünk ki.

Lennox lehajtja a fejét. – Még mindig szereted őt, ugye?

Egy félmosoly az egyetlen válaszom.

– Akkor költözzünk be – ragaszkodik hozzá.

Hadd gondolkozzam el rajta, gépelem. Ez túl nagy döntés ahhoz, hogy hirtelen ötlettől vezérelve hozzam meg.

– Szeretnéd, hogy összeköltözzünk? – kérdezi meg Lennox. És a kérdésétől megállok, váratlanul ér.

Elképedve gépelem le a kérdésemet, kétségbeesetten várva a válaszát.

Ki akarsz költözni a házból?

Lennox megvonja a vállát. – Csak azt mondom, hogy ha Los Angelesben maradsz, én kiköltöznék veled.

Amikor hangosan kimondja, mindennél jobban akarom ezt, egy életet itt, közel az öcsémhez. Ott lenni mellette, több lenni, mint a srác, aki csak anyagi támogatást nyújt neki.

Írok egy következő üzenetet.

És mi van Clemmel és Remyvel?

– Meg fogják érteni. – A sarkán ringatózik, és látom, hogy a kérdés megfogalmazódik az agyában. Ez volt a nap megválaszolatlan kérdése.

– Szóval, tényleg maradsz? – A szavakat aggodalom és fenntartások tarkítják, mintha egy kicsit túlságosan félne életet adni a gondolatnak. – Tényleg visszaköltöznél?

Tudván, hogy ma csak igazságot mondunk, kimondom az enyémet, tisztán, hogy ő is leolvashassa a szavakat, ahogyan azok az ajkaimon formálódnak. – Igen.