20.-21. Fejezet

 

Huszadik fejezet

ARLO

 

Fordította: Aemitt

 

Lennox: Frankie beköltözhet?

Az elmúlt egy órában talán milliószor elolvastam és újraolvastam a szöveget. A válasz kétségtelenül igen volt. Bármi történjék is, Frankie-nek mindig volt otthona nálunk.

De miért kérdezte Lennox tőlem?

Frankie kérte őt erre?

Éppen azon tanakodtam, hogy válaszoljak-e Lennoxnak, vagy várjam meg, amíg Frankie felhozza nekem, amikor kopogtak az irodám ajtaján.

Megnézem az időt, és nem lepődöm meg, hogy egy mosolygós Frankie-t látok belépni.

A tekintetem fel-alá vándorol a testén, ahogy felém sétál, még mindig megbabonázva attól a ténytől, hogy itt van, élőben, velem.

Eléri az asztalom, és áthajol rajta. Előre mozdítom az arcomat, és ő az ajkát az enyémhez érinti.

– Szia – mondja, és a számra mosolyog.

Nem tehetek róla, de visszamosolygok. – Szia!

Frankie és én valahogy ebben az új normában vagyunk, ahol nincs elég találó címke vagy meghatározás, ami megmagyarázná, hogy mik vagyunk most egymásnak, de határozottan vagyunk valamik.

Múló vagy tartós, még nem tudtam, de megtanultam élvezni.

Egyszerre csak egy napot.

Minden egyes nappal, ami eltelt, a könnyedség, amit egymás jelenlétében éreztünk, egyre nőtt. A kölcsönös orgazmusaink a kanapén ismeretlen területre tolták kapcsolatunk pályáját. Mint egy kimondatlan meghívás, hogy találkozzunk ebédre.

– Készen állsz az ebédre? – kérdezte.

Bólintok, elmentem a dokumentumot, amin dolgozom, és felállok. Egy hónappal ezelőtt még nem törődtem volna az ebédszünettel, inkább végigdolgoztam volna az egész napot, és az asztalomnál ettem volna, ha eszembe jut.

De mostanában jó volt időt szakítani Frankie-re. Ha nem Lennoxszal van, akkor általában engem keres. És az igazat megvallva, egyáltalán nem bánom.

Néha felemészti a napomat vagy az edzésidőmet, de nem találom magamban azt, hogy érdekelne.

– Ezt a helyet találtam a neten, nem messze innen – mondja. – Állítólag nekik vannak a legjobb hamburgereik. Voltál már ott?

– A Cali Burgersre gondolsz?

– Igen, az az.

Megkerülve az íróasztalt, megragadom Frankie arcát, és újra megcsókolom, és élvezem a szabadságot, hogy ezt megtehetem.

– Nem, még nem ettem a hamburgerükből, de azt hallottam, hogy elképesztő az íze. – Frankie lustán rám mosolyog, és milliomodszorra is olyan nehéz nem megengednem magamnak, hogy ne vesszek el benne.

– Nem szoktam gyakran étteremben enni – teszem hozzá.

A tekintetével végigpásztázza az egész testem. – Szóval edzel és egészségesen táplálkozol?

– Hát, igen – válaszolom kuncogva. Magamra mutatok. – De amikor utoljára láttál, csak bőr, csont és drogokból voltam összerakva.

Frankie megtorpan, én pedig elnyomom magamban a sajnálatot, amit azért érzek, mert őszinte voltam vele. Vannak dolgok, amiket egyszerűen ki kell mondani.

– Hé! – Gyorsan megcsókolom, remélve, hogy ez elveszi a szavaim akaratlan csípését. A kezem az övébe csúsztatom, és kivezetem az irodából, csak azért engedem el, hogy bezárjam magunk mögött az ajtót.

– Ne nézz már ilyen döbbenten – mondom. – Ez az igazság.

– Tudom, hogy az. – Elfordítja a szemét, és a tarkóját dörzsöli a kezével. – Csak még mindig nem szoktam hozzá, hogy hallom, ennyi az egész.

– Jobban szeretnéd, ha nem mondanék ilyeneket?

– Nem. Nem. – Megrázza a fejét, és tekintete visszatér. – Nem akarom, hogy úgy érezd, hazudnod kell nekem. Semmiről.

Frankie ragaszkodása az igazsághoz tökéletes átvezetővé válik ahhoz, hogy Lennox üzenetéről kérdezzem.

– Ez rád is vonatkozik? – kérdezem.

Egymás mellett haladunk kifelé az edzőteremből, és csak akkor válaszol, amikor már becsuktam magunk mögött a fő edzőtermi ajtót.

– Természetesen. Nem akarom, hogy titkok legyenek köztünk.

– Akkor miért kérdezi Lennox, hogy beköltözhetsz-e?

Déjà vu érzés, amikor megállunk a járda közepén, a tekintete hitetlenkedik. – Mit csinált?

Előhúzom a mobilomat a zsebemből, megkeresem az üzenetet, és megmutatom Frankie-nek. – Komolyan mondja?

Frankie elkeseredetten beletúr az ujjaival a hajába. – Ez lesz az utolsó alkalom, hogy bármit is elmondok neki.

– Van valami, amit nekem el akarsz mondani? – kérdezem, magyarázatot várva.

Frankie sóhajtva mutat a bérelt autójára. – Nem mehetnénk legalább enni, mielőtt kínosan kiönteném neked a szívemet?

Elégedetten a válaszával, és több mint elégedetten, hogy ezúttal nem nyilvánosan kiabálunk, odasétálok az anyósüléshez, éppen akkor, amikor Frankie előhúzza a kulcstartót, és kinyitja a kocsit.

Mindketten beszállunk, és alig negyed óra alatt megérkezünk, leparkolunk, és helyet foglalunk.

– Szóval, ha hallottad, hogy jó a kaja, miért nem jártál még itt? – kérdezi meg Frankie tőlem.

– Hacsak Clem, Remy vagy Lennox nem kényszerít, nem nagyon járok el – magyarázom. – A napjaim nagyjából csak otthonról és munkáról szólnak.

Rosszallóan néz rám, és nem igazán tudom megfejteni a tekintetét. Talán szánalom? Talán szomorúság?

– Ne nézz így rám – figyelmeztetem, kissé önérzetesen. – Élvezem a rutinomat.

Megpróbálja rendezni a vonásait. – Nem mondtam semmit.

– Nem is kellett. – Felkapom az étlapot az asztalról, és végigpásztázom a menüt. – Valószínűleg más, mint az a nagybetűs élet, amit Seattle-ben éltél, de az én egyszerű rutinom bevált.

A hangomban nem lehetett elrejteni a fanyarságot, és az őszinteség jegyében nem engedtem, hogy túlságosan bűntudatom legyen emiatt.

Két különböző életet éltünk, és mindkettőnek a részletei a felszínre törtek.

Ezt akartuk. Tudni, hogy a másik mit hagyott ki. Megismerni azokat az embereket, akik most voltunk, akiknek felnőttünk.

Frankie kikapja az ujjaim közül az étlapot, és a tekintetemet kerülve lenéz rá. – Mit gondolsz, pontosan mit is csinálok Seattle-ben? – kérdezi.

– Nem tudom. – A környezetünket fürkészem, próbálok közömbösnek látszani, mintha jelentéktelenek lennének a szavak, amiket egymásnak szegezünk. – Nem sokat meséltél, de abból, amit mondtál, tudom, hogy a legtöbb éjszakán nem volt gondod azzal, hogy melegen tartsd az ágyadat.

– Féltékeny vagy, Arlo? – gúnyolódik.

Lassan visszaterelem a figyelmemet Frankie-re, és állom a tekintetét.

– Mindig – vallom be. – Mindig is az voltam és mindig is az leszek.

Frankie megnyalja az ajkát, az asztalra ejti az étlapot, és előrehajol, én pedig azon kapom magam, hogy lemásolom a mozdulatot. A hangja halk a hangos térben, de nem hagyok ki egy szót sem. – Nem kell. Nem gondoltam másra, csak rád. Minden. Egyes. Alkalommal.

Kiderült, hogy az igazság beindított. Nagyon is.

Feszült voltam, és azt akartam, hogy Frankie legyen az, aki ellazít.

– Üdv, a nevem Mara, és ma én leszek a felszolgálójuk. Mindketten készen állnak a rendelésre? – A váratlan félbeszakítás nemkívánatos emlékeztető arra, hogy nyilvános helyen vagyunk, és mindkettőnknek el kell halasztani a nagyon is helytelen gondolatainkat egy későbbi időpontra.

Megköszörülve a torkomat, vonakodva elszakítom a tekintetem Frankie-ről, és hátradőlök. Felkapom az étlapot, és az első dolgot, amin megakad a szemem, elsorolom. – Egy Double Cali-t kérem, és egy kis sült krumplit.

A felszolgáló gyorsan beírja a tablettjébe, majd Frankie felé fordul.

A szeme nem mozdul az enyémről, miközben válaszol, a köztünk lévő forróság mostanra mérséklődött, de még mindig érezhető. – Én is ugyanazt kérem, köszönöm.

A köztünk lévő pillanatról mit sem törődve Mara beírja az italrendelésünket, majd lábujjhegyen visszaindul a konyha felé.

A feszültség azonnal visszatér, amint kettesben maradunk, és próbálom elnyomni a mellkasomban tomboló állandó vágyat, amikor a közelében vagyok.

– Szóval, meg fogsz róla kérdezni? – kérdezem, megtörve a csendet.

Visszatér eredeti helyzetébe, az alkarjára támaszkodva. – Mit kérdezzek meg?

– Hogy beköltözhess?

Megrázza a fejét, egy apró, humortalan nevetés hagyja el a száját. – Nem, nem azt kérem, hogy költözzünk össze.

Az állkapcsom ingerülten megfeszül. – Lennox tévedett? Nem akarsz összeköltözni?

Arra számítok, hogy egy gyors nemmel reagál, de meglepődöm, amikor nem így történik.

– Nos? – erőltetem.

Megvakarja a halántékát. – Mit akarsz, mit mondjak?

Dühöngök. – Ideális esetben nem kérdezném, hanem egyszerűen elmondanád. – Megváltoztattam a hangom tónusát, hogy utánozzam őt. – Arlo, hazaköltözöm, mert még mindig ott fizetem a lakbért, és szükségem van egy helyre, ahol lakhatok.

Frankie hátrahőköl – Mindenki tudja, hogy lakbért fizetek?

– Ez a legrosszabbul őrzött titok – állapítom meg. – Tudom, hogy te fizetted a lakbéremet, amikor az elvonón voltam, és még egy kicsit többet is. Tudom, hogy kötelességednek érzed, hogy fizess Lennoxnak, és bár nem értek egyet vele, ő a testvéred, és ez kettőtök között van, és ezt tiszteletben tartom.

Mara két nagy pohár Colaval tér vissza. Lassan leteszi őket, majd kötényzsebéből előhúz két szívószálat, és közénk teszi.

Odanyúlok az egyikért, kicsomagolom, és beledugom az italomba, mielőtt folytatom. – De tényleg azt hitted, hogy nem kérdezősködök az ingatlanügynöknél, miután rájöttem, hogy még mindig ugyanazt az összeget fizetjük, amikor eggyel kevesebb ember lakik velünk? És tudom, hogy valószínűleg bűntudatod volt, vagy talán azért fizetted tovább a részedet, mert nem akartál igazán elmenni, és még mindig úgy gondoltál rá, mint az otthonodra.

Amint a szavak elhagyják a számat, megállok, és Frankie rám szegezi a tekintetét. – Mi az?

– Azt hiszem, épp most volt egy megvilágosodásom.

– És?

A fejemet lehajtva bámulok Frankie-re, és csodálkozom, hogy túlságosan sértett és hibáztatással teli voltam ahhoz, hogy meglássam, mi van az orrom előtt.

– Miért fizetted ki a lakbért? – teszem fel a szinte költői kérdést. – Semmi mással nem távoztál, csak a ruháiddal a hátadon. Azt tervezted, hogy visszajössz? Vagy inkább azt akartad, hogy majdnem olyan érzés legyen, mintha el sem mentél volna?

Frankie feszülten figyel engem, vagy próbál olvasni a gondolataimban, vagy arra vár, hogy felzárkózzak ahhoz, amit ő már tud.

– Azt hiszem, mindig is azt terveztem, hogy visszajövök – mondja. – De minél több idő telt el, annál nehezebbé vált.

Frankie az asztal két oldalára tolja az italainkat, és előrehajol, a kezét az enyémre helyezi. – Nem számított, hogy mindent vagy semmit sem viszek magammal Seattle-be. Nélküled soha nem éreztem, és soha nem is fogom otthon érezni magam.

Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen őszintén beszélt, mióta hazajött, és reméltem, hogy nem ez lesz az utolsó, de ettől függetlenül elakadt a lélegzetem.

Nagyot nyeltem, és a torkomba gyűlt érzelmek miatt tovább beszéltem, majd ujjaimat az övéibe fonta. – Szóval, beköltözöl?

A tekintete a kezünkre esik. – Azt mondtad, hogy napról napra haladunk – emlékeztet. – És én nem akarom elmosni ezeket a határokat. Nem akarok senki terébe sem betolakodni.

Kihúzom a kezemet a szorításából, a mutatóujjamat az álla alá helyezem, és felfelé billentem az arcát. – Nem érdekel senki másnak a tere. Csak azt akarom, hogy az enyémben benne legyél.

Huszonegyedik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

Az utcán leparkolva, az út túloldalán bámulom a házat, amely korábbi életemet testesítette meg. Ebben a házban testvér, legjobb barát, pasi voltam.

Amikor Arlo és én kiöregedtünk a rendszerből, béreltünk néhány lepukkant lakást, mire megengedhettünk magunknak egy olyat, ahol mind az öten elférünk.

Nem ez volt a legszebb ház az utcában, vagy a legjobb környéken, de azoknak a gyerekeknek, akiket egész életükben ide-oda költöztettek, és akiket szerencsétlennek és nemkívánatosnak tartottak, ez jelentette a stabilitást. Négy fal és egy tető jelentette a biztonságot, a hosszú életet és a szeretetet.

Mindig is csodálkoztam, hogy egyikük sem költözött ki vagy költözött tovább, még Remy és Lennox sem, akik mindketten egyetemre jártak, soha nem akartak az egyetemen vagy ahhoz közelebb lakni. De mivel négy év után először voltam itt, hálás voltam, hogy még mindig itt vannak.

Hálás voltam, hogy mindannyian együtt maradtak, annak ellenére, hogy én elmentem.

Megragadom a táskámat, átvonszolom a középkonzolon, és kimászom a kocsiból. Úgy döntök, hogy a bőröndömet a kocsiban hagyom, vetek egy gyors pillantást minden irányba, átkocogok az utcán, és felsétálok a hosszú felhajtón. Előveszem a kulcscsomómat, és addig keresgélek, amíg meg nem találom a megfelelőt.

A faajtó előtt állva elidőzöm, mielőtt kinyitnám és bemennék. A hét nagyobbik felét azzal töltöttem, hogy harcoltam magammal, vajon jó ötlet-e visszaköltözni ide, de nem tudtam elég jó okot találni arra, hogy ne tegyem.

Itt akartam lenni az öcsémnek, és végig akartam csinálni ezt a dolgot Arloval. És Seattle-ből egyiket sem tudtam megtenni.

A kulcsot a zárba csúsztatva arra számítottam, hogy csak csend fogad majd, amikor benyomom az ajtót, de szinte azonnal: – Isten hozott itthon – kiáltások kórusa fogadott.

– Szent szar! – Teljesen váratlanul ejtem le a táskámat az ajtóban. – Nem gondoltam, hogy bárki is itthon lesz.

A tekintetem körbetáncol a szobában, észreveszem Remyt, Clemet és Lennoxot. Arlo távollétére összeszorul a gyomrom, de emlékeztetem magam, hogy azt mondta, ma dolgozni fog, és eredetileg nem számítottam semmire.

Az arckifejezésem bizonyára tükrözi belső lehangoltságomat, mert Lennox közelebb lép hozzám, hangja halkabb, mint általában. – Azt mondta, sajnálja, hogy nem tud itt lenni, de biztos akart lenni benne, hogy nem sétálsz be egy üres házba.

Bólintva mosolyt ragasztok az arcomra, és felemelem a kezem, hogy jeleljek: – Hogy vagy?

Lennox tekintete az ajkaim és az ujjaim mozgása között kalandozik. – Jól. Eléggé izgatott vagyok, hogy itthon vagy.

A mosolyom kiszélesedik, és kínosan a mellkasomra mutatok, majd felemelem két ujjamat. – Én is – artikulálom. – Én is.

– Én megvetettem az ágyadat – szakítja félbe Clem. – Még akkor is, ha a hétvégére valószínűleg Arlo ágyában fogsz kikötni.

– És én vettem neked egy üdvözlő ajándékot – teszi hozzá Remy. – Tudni fogod, ha meglátod.

A szám tátva marad, és a tekintetem hármójuk között kalandozik. Mindannyian rám vigyorognak, még Lennox is.

– Nem tudom, miről beszélsz – vitatkozom. A zsebembe nyúlva a mobilomért, elfordítom a tekintetem, és egy gyors sms-t gépelek Lennoxnak, céltudatosan kerülve Clem tekintetét.

Én: Arlo miatt szarakodnak velem, és Remy azt mondta, hogy van egy üdvözlő ajándékom.

Lennox: Tudom, Clem figyelmeztetett.

Én: Mire figyelmeztetett? Mi az ajándék?

Lennox: Azt hiszem, azt tervezi, hogy kerítőt játszik. És nem fogom elárulni az ajándékot.

Hangosan szuszogva gépelek tovább.

Én: Teljesen felesleges kerítőt játszani.

Lennox: Mert már így is összeilletek?

Felkapom a tekintetem, hogy találkozzam az övével, de ő máris rám vigyorog, a szemében lévő fény elég ahhoz, hogy elfogadjam, hogy a vicceik céltáblája vagyok.

Napról napra javult a kommunikáció Lennox és a többiek között, legyen szó jelbeszédről, szájról olvasásról vagy a nagyon megbízható sms-ről. És a köztünk lévő humor és ugratás most is ezt bizonyítja.

A telefonom rezeg a kezemben, és egy újabb üzenet jelenik meg Lennoxtól a képernyőn.

Lennox: Clemnek igaza van. Mielőtt észrevennéd, már az ágyában leszel.

Én: Nem ezért vagyok itt.

Lennox: Ez nem jelenti azt, hogy nem fog megtörténni.

Miközben én a képernyőmet koppintgatom, Clem mellém bújik, kétségtelenül olvasva a beszélgetést.

– Csak hagyd, hogy megtörténjen – cukkol. – Tudjuk, hogy mindketten akarjátok, és Remy ajándéka biztosan meghozza a kedveteket.

– Mit vehettél? – gépelem a szavakat Lennoxnak, miközben felteszem a kérdést Remynek. Egy gondolat ragad meg, és összeszűkítem a szemem Remyre. – Remélem, nem egy szex játékszer.

Hangosan felnevet. – Biztosíthatlak, hogy nem szexjáték.

– Hát, nem egészen – gyötör Clem.

– Lefogadom, hogy Arloval nem szarakodtok ennyit – állapítom meg, miközben továbbra is bevonom Lennoxot a beszélgetésbe.

– Azért, mert te vagy az egyetlen, aki szarakodhat Arloval – válaszol hangosan Lennox. – Négy év alatt ez nem változott.

– És az irántad táplált érzései sem – teszi hozzá Clem. – Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian itthon legyünk, amikor megérkezel, hogy tudd, mennyire örülünk, hogy itt vagy. Hogy újra velünk vagy. – A bicepszemre teszi a kezét, és megszorítja. – Ez nem úgy hangzik, mint aki túl van rajtad.

Ezzel egyidejűleg feldolgozom a szavait, és kicsit kényelmetlenül érzem magam, hogy Arloról és az érzéseiről beszéljek, amikor nincs itt. Felkapom a táskámat a padlóról, és beljebb sétálok, miközben a környezetemet fürkészem, kíváncsian, hogy vajon sok minden változott-e.

Ahogyan mi öten is, némelyik változott, némelyik nem.

Az össze nem illő bútorok, amelyeket heteken át próbáltunk megtalálni a turkálókban és a garázsvásáron, még mindig itt vannak. De most már általános darabok is vannak, amelyek megmutatják, milyen dolgokat halmoztak fel az idők során, és milyen emberekké váltak mindannyian.

Van egy íróasztal, amely egy laptopnak adott helyet, és egy könyvespolc, amely zsúfolásig tele van önsegítő könyvekkel, thrillerekkel és egyetemi tankönyvekkel, és azok különböző fajtáival.

A szemközti sarokban egy kompakt otthoni edzőterem volt felállítva, amely túl kicsinek tűnt ahhoz az emberhez, akivé Arlo vált, de mégis ez volt az a hely, amely, úgy képzelem, a legfontosabb volt számára.

Tovább bámészkodom a szoba többi részén, és ekkor veszem észre, hogy mindenhol nevetségesen sok gyertya van.

– Valaki gyertyatársasági részvényeket vásárolt?

Remy a dohányzóasztalról lekapja a tévé távirányítóját, és a kanapén átveti magát, Lennox pedig végül mellé préseli magát. – Clem szerint büdösek vagyunk, ezért örökké gyertyákat vesz és gyújtogat.

– Nem szerintem vagy büdös – mondja a lány. – Te egyenesen bűzlesz. Ez tény.

Alaposan elszórakozom, a béke és az elégedettség érzése öntött el, amikor helyet foglaltam az egyetlen fotelben, és néztem, ahogy ők hárman civakodnak.

Lennox halláskárosodása még csak nem is volt probléma abban, ahogyan egymással érintkeztek. Annyira szinkronban voltak, még a széteső jelbeszédük és a kitalált kézmozdulataik ellenére is, hogy szinte mindig tudta, mit akarnak mondani, mielőtt kimondták volna.

A kezemben rezeg a mobilom, kizökkentve az álmodozásból. Bár látom, hogy nem Lennox az, aki sms-t ír nekem, több mint meglepődöm, amikor Arlo neve felbukkan a képernyőmön.

Arlo: Remélem, jól berendezkedtél. Sajnálom, hogy nem lehettem ott.

Én: Nem régóta vagyok itt, de eddig minden rendben.

Én: Nem kell bocsánatot kérned, dolgozol.

Arlo: Ott akartam lenni.

Én: Tudom.

Arlo: Hozok vacsorát.

Én: Én itt leszek.

A mosoly, ami az arcomon szétterül, olyan hatalmas és széles, hogy szégyellnem kellene magam. De még a túlzottan sok pillangó a gyomromban és Clem tudálékos pillantása ellenére sem tud érdekelni.

Úgy érzem magam, mintha a felhőkön lennék, gyorsan begépelek egy SMS-t Lennoxnak, hogy kipakolom, amit hoztam, aztán elindulok, hogy elhozzam a maradék cuccaimat a bérelt lakásomból.

Elolvasva az üzenetet, finoman biccent, én pedig felállok az ülőhelyemről, és elindulok az ajtó felé.

Két körbe kerül, hogy átpakoljam a bőröndömet és a táblát, amit az esti rögtönzött jelbeszéd órákhoz vettem, és amikor belépek a régi szobámba, hangos és hitetlenkedő nevetés hagyja el a számat.

– Most viccelsz velem?

Remy feje megjelenik a vállam fölött. – Gondoltam, szükséged lesz rá, most, hogy te és Arlo együtt fogtok aludni.

Megrázom a fejem, felemelem a karomat, és a nyaka köré csavarom, játékosan fejszorításba fogom.

Remy tinédzserből fiatal felnőtté vált, amíg távol voltam, és bár a sztoikus természete az alapértelmezett, és szinte mindig is az volt, jó látni, ahogy kibújik a burokból, hogy viccelődjön és nevessen velünk, többiekkel. Még akkor is, ha ez az én káromra történik.

– Mennyit vettél?

Ekkor csatlakozik hozzánk Lennox és Clem, és mind a négyen bámuljuk a legalább harminc tubusnyi síkosítót, ami szerte szétszórva van az ágyon.

– Hűha – mondja Lennox. – Nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy egy egész boltnyi mennyiséget vettél. Legalább kedvezményt adtak?

– Megkérdezték, hogy miért kell ennyi? – kérdezi Clem majd hozzátette. – Mennyibe került ez neked?

Ahelyett, hogy válaszolna bármelyik kérdésükre, Remy kibújik a szorításomból, és szembefordul velem. Egyenesen áll, mosolyog, és a vállamra teszi a kezét. – Isten hozott itthon, Frankie.

Clem és Lennox gyorsan követi őt kifelé, én pedig egyedül maradok az első olyan helyen az életemben, amely valaha is igazán a sajátom volt.

Bepakolom a bőröndömet a szobába, és megállapítom, hogy itt semmi sem változott. Az ágy még mindig az ablak alatt van, kétoldalt egy-egy éjjeliszekrénnyel, és a beépített szekrény is érintetlennek tűnik, a ruhák, amiket nem vittem magammal, valószínűleg még mindig ott lógnak benne.

A hely szinte szentélyszerű, és a bűntudat, amely a Los Angelesbe való visszatérésem után felemésztett, bosszút állt rajtam.

Nem tudom, mi a rosszabb, tudni, hogy mennyire megbántottam őket, amikor elmentem, vagy tudni, hogy ennek ellenére mennyire szeretnek.

A bőröndöt lefektetve a padlóra, kinyitom, és elkezdem kipakolni azt a kevés ruhát, amivel Los Angelesbe jöttem. Nem sok van benne, de az a tény, hogy újra belakom ezt a szobát, azt az érzést kelti bennem, hogy az itt tartózkodásom legalább félig-meddig állandó, és ez tetszik.

– Na, most – mondom az üres szobába, a kezemet a csípőmre támasztva – mi a faszt fogok csinálni ezzel a sok síkosítóval?