24.-25. Fejezet

 

Huszonnegyedik fejezet

ARLO

 

Fordította: Aemitt

 

Frankie csendes és elmélkedő volt, mióta Jenikával találkozott.

Az ebéd csendes volt.

A vacsora is csendben telt el.

És most korán és egyedül voltam az ágyban.

Általában ilyenkor már a szobájában voltunk, nevettünk, beszélgettünk és kiélveztük egymás testét.

Próbáltam nem túlgondolni a dolgot, de valami megzavarta. Valami mélyen elgondolkodtatta, és én betegre aggódtam magam, hogy mi lehet az.

A hálószobám ajtaja nyikorogva kinyílt, kizökkentve a gondolataimból. Hátammal az ajtónak fekszem, mozdulatlanul és csendben maradok, várok és remélem, hogy ő az.

Amikor a fapadlón halkan taposó lábak hangja eléri a fülemet, minden késztetésemmel meg kell küzdenem, hogy megforduljak.

A lepedőm zizeg, és amikor hosszú, erős karok ölelik át a testemet, a szívem megkönnyebbül.

– Sajnálom a mai napot – suttogja. Ráteszem a karomat az övére, és magamhoz szorítom. – Bezárkóztam ahelyett, hogy beszélgettem volna veled. Pedig tudom, hogy nem szabadna ezt tennem.

Megfordulok a karjaiban. A holdfény beárad a szobába, és némán hagyom, hogy a tekintetem végigtáncoljon az arcának zaklatott vonásain.

Egyik kezemet az arcára helyezem. – Beszélj hozzám.

– Valójában arra van szükségem, hogy te beszélj hozzám – mondja. A szemei lecsukódnak, miközben mélyen beszívja a levegőt. – Milyen volt, miután elmentem?

Annyi minden történt az elmúlt négy évben, és tudtam, hogy legalább annyira elengedhetetlen, mint amennyire elkerülhetetlen, hogy beszéljünk róla.

De nem voltam felkészülve arra, hogy kipukkasszam a buborékunkat. Úgy éreztem, mindkettőnknek szüksége van a figyelmeztetésre vagy alapszabályokra, de azt is tudtam, hogy a semmibe süllyednénk, ha nem lennék vele őszinte.

Próbáltam lenyelni a torkomban elakadt vaskos érzelmi éket, mielőtt megkérdeztem volna: – Pontosan mit akarsz tudni?

– Mindent. – Tükrözve a mozdulatomat, a keze megtalálja az arcom. – Tudnom kell mindent, amit el akarsz mondani, és mindent, amit nem akarsz. – Gyengéd csókot nyom az ajkamra. – Mondj el mindent, amit szerinted tudnom kell.

Nem lehetett máshol kezdeni, csak az elején. Minden lépés oda vezetett, ahol most vagyunk, és nem akartam máshol lenni, még akkor sem, ha az idáig vezető út tele volt sötétséggel.

Frankie megérdemelte, hogy legalább ezt tudja.

– A rehabilitáció pontosan olyan volt, amilyennek gondolnád – kezdem. – Az elvonó zűrös volt, és egy hatalmas valóság sokk. – Üres tekintettel bámulok rá. – Tényleg azt hittem, hogy kézben tartom a dolgokat.

Az ajkai finoman felfelé húzódnak, és a legszomorúbb mosollyal ajándékoz meg. – Tudom, hogy így volt.

– Mikor jöttél rá, hogy ez az egész problémát jelent nekem?

A tekintete nem hagyja el az én tekintetemet, miközben a hüvelykujja végigsimít az arccsontomon, és olyan vigaszt nyújt, amit úgy érzem, soha nem fogok megérdemelni. – Nem egyetlen pillanat volt – mondja. – Mindig együtt téptünk be, és az első alkalom, amikor nélkülem csináltad, valahogy kizökkentett. De egy buliban voltunk, úgyhogy nem gondoltam túl. Aztán egyre csak jöttek a kis piros zászlók.

– Folytattad nélkülem, és amikor először láttam, hogy be vagy lőve, tudtam, hogy elvesztettelek.

Az első heroinozásom említése szinte azonnal felidézi az emléket, valamint azt az eufórikus érzést. Az arcom felforrósodik a szégyentől, és közelségünk ellenére megpróbálom elfordítani a tekintetem.

– Ne csináld – figyelmeztet Frankie.

A hangjában rejlő komolyság miatt gyorsan felkapom rá a tekintetem. – Mit ne?

– Ne fordulj el tőlem – mondja kicsit halkabban. – Most ne. Soha többé.

– Én soha... – A hangom megtörik, és megpróbálom visszanyerni az érzelmeim feletti uralmat. – Sosem bocsátom meg magamnak, hogy megbántottalak.

Frankie gyorsan megrázza a fejét. – Jobban bántottad magad, mint engem valaha is.

Tudtam, hogy egész nap vitatkozhatnánk ezen. Amikor az önértékelésed olyan alacsony volt, mint az enyém, nem lehetett érvelni.

– Az egyik lépés az, hogy jóváteszed a dolgokat a függőséged során megbántott emberekkel – magyarázom. – De miután megtudtam, hogy elmentél, soha nem tudtam rávenni magam, hogy felvegyem a telefont és felhívjalak.

– Nincs szükségem bocsánatkérésre. – Egyik lábát a csípőmre teszi, és közelebb húzódik hozzám. – Akkoriban csak azt akartam, hogy túl legyél a rehabon. Ez volt az egyetlen bocsánatkérés, amit elfogadtam volna. De, amit az elmúlt négy évben tettél az életeddel? Amit magadért tettél? – böki ki a szavakat. – Számomra az mindennél többet ér.

Túl kedves volt hozzám. Olyan kedvességgel, amit nem érdemeltem meg, és olyan kedvességgel, amiről nem gondoltam, hogy kiérdemeltem, de hálából mégis megcsókoltam.

– Mesélj még – motyogta az ajkaimra. – Mi történt az elvonó után?

Nem kerüli el a figyelmem, hogy Frankie teste az enyémhez simul, és egyre közelebb kerül hozzám minden egyes szóval, ami elhangzik közöttünk.

Behunyom a szemem, emlékeztetem magam, hogy mindent tudni akar. Amikor érzem, hogy a keze elmozdul az arcomról, hogy lefedje a saját kezemet, kinyitom őket.

– Tudom, hogy nem akarod elmondani, mit éreztél, miután elmentem – sajnálkozás tölti meg a szemét, és nem tudom, hogy azért, mert megkérdezte, vagy, mert elment. – De tudni akarom.

Humortalan nevetés hagyja el a számat. – Mazochista vagy.

– És te kitérsz a kérdés elől.

A kezem magától mozdul, végigkövetve az arcának minden vonalát. A nevetőráncait, a mérges ráncokat, az aggodalmaskodó ráncokat.

Az állát, az ajkait.

Gyönyörű volt.

– Nem hiszem, hogy valaha is meséltem neked arról, amikor először jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd.

– Arlo. – A nevem egy halk, ziháló szitkozódás, de én mégis hallom. A szeme megenyhül, és az ajkai széle megrándul. – Mondd el.

– Remy anyja kijött a börtönből, és azt mondta neked, hogy meg akarja látogatni. Meg akarta kérdezni tőle, hogy vele élhet-e, most, hogy kint van.

Frankie félbeszakított. – Soha nem mondott volna igent.

– Pszt – dorgálom. – Ez az én történetem. Nos, ő akkoriban mennyi is volt, tízéves? – bólint. – Te tudtad, hogy nem igazán akarja őt, és ahelyett, hogy meggyőzted volna, hogy ne menjen, vagy azt mondtad volna neki, hogy csak cserbenhagyná, elvitted hozzá, és csendben leültél vele, miközben ő kimutatta az érzését, és kérte az anyját, hogy szeresse, de az anyja nemet mondott. És azután minden napot azzal töltöttél, hogy megpróbáltad meggyógyítani annak a kisfiúnak az összetört szívét.

– Nem működött – mondja szomorúan. – Nem hiszem, hogy valaha is felépült. Azután minden évben egyre jobban visszahúzódott önmagába.

– A lényeg az – folytatom. – Mindannyiunkkal ezt tetted. Újra és újra összetörted a saját szívedet, hogy megpróbáld meggyógyítani a szívfájdalmunkat. Hihetetlenül nehéz nem beleszeretni valakibe, aki feláldozná az egész világát, hogy megmentse valaki másét.

Valahogy sikerül közelebb vinnem a testünket egymáshoz, szorosabban szorítom magam hozzá, és szeretem, ahogy a szívem az övével dobban. Ujjaimmal folytatom az arca simogatását, miközben az el nem sírt könnyek megtöltik a szememet.

– Olyan nyilvánvalónak tűnik, hogy a szeretteidet magad és a szükségleteid elé helyezd, de én nem ezt tettem – ismerem be. – Utólag kiderült, hogy nem is akartam ezt tenni. Újra és újra előbbre helyeztem azokat a drogokat, mint téged. Boldogan meghaltam volna értük. Megkértél, hogy hagyjam abba, de nem tettem. Arra kértél, hogy szerezzek segítséget. Elvittél engem... – A hangom elakad, a levegővétel egyre nehezebben megy. – Elvittél, hogy segítséget kérjek, és tudod, mi volt az utolsó dolog, amit mondtam neked?

– Baszd meg – suttogja, válaszolva a kérdésemre. – Az utolsó dolog, amit mondtál nekem, az az volt, hogy „baszd meg”.

Zokogás áll meg a torkomban. – Ki maradna itt erre?

– Ne – zihálja Frankie, miközben a kezei az arcomat keretezik. – Ne. Ne. Ne.

A hátamra lök, és rám mászik.

Egy könnycsepp lecsorog az arcomon, Frankie pedig elpuszilja, hogy aztán újabb könnycseppek kövessék. – A legrosszabb az volt, hogy elvártam, hogy maradj, elvártam, hogy itt maradj. Amikor megtudtam, hogy elmentél, úgy éreztem, hogy megbántottak és összetörtek, és ezek annyira önző dolgok, amiket érezni lehet.

Sós ajkai végül az enyémre tapadnak, a könnyeim most közöttünk hullanak.

Keményen és lágyan csókol, végigsimít az állkapcsomon és fel-le a nyakamon.

És minden alkalommal, amikor a szája az enyémhez ér, egy újabb vallomás hagyja el a nyelvemet.

– Néha – nyögöm ki. – Még mindig így érzek.

Frankie felemeli a fejét, érzelmekkel teli szemei rám néznek.

– Annyira összetört – mondom neki. – Annyira, de annyira összetört.

– Szeretem az összetörtséged. – Végigsimít a hüvelykujjával az ajkaimon, és gyengéden megcsókol. – Szeretem a hibáidat. – Újra megcsókol, ezúttal kicsit erősebben. – És szeretem az önzőségedet.

Csak szeretet van a szemében, eltol néhány kósza hajszálat az arcomból, és lágyan rám mosolyog. – Szeretlek, Arlo. Minden porcikádat. Azt, amit szeretsz magadban, és különösen azt, amit utálsz. Mindet szeretem.

Az arcát simogatva próbálom megállítani, hogy a könnyek ne csorogjanak végig az arcomon, de nem sikerül. – Nem tudom, hogyan szerethetsz engem.

Letörli a szemem sarkában lapuló könnyet. – Nem kell tudnod, hogyan. Csak azt kell tudnod, hogy szeretlek. És az egyetlen dolog, ami számít, az az, hogy... Te viszont szeretsz-e engem?

Huszonötödik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

Tudtam, hogy szeret engem. Tudtam, hogy akkor is szeretett, és tudom, hogy most is szeret, de négy év után hallani akartam.

Mint minden más vallomást, ami ma este közöttünk elhangzott, én is hallani akartam a szavakat, hogy a szívem köré fonódjanak, ahol reményt adnak nekem, én pedig biztonságban tartom őket.

Az arca csillogott a holdfényben, a szempillái nedvesek voltak a sok könnytől. A haja úgy terült el körülötte az ágyon, mint egy glória. Gyönyörű volt, és hosszú idő óta először tudtam, teljes szívemből, hogy végre az enyém.

Arlo megrántja a pólóm nyakát, magához húz, lélegzetünk összekeveredik, orrunk hegye összeér.

– Te tanítottál meg szeretni – emeli fel a hangját. – Előtted nem tudtam, milyen az, amikor szeretnek, nemhogy viszontszeressek valakit. Szeretlek, Frankie York. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak.

A szemeim még több könnycseppel telnek meg a kijelentésére. Úgy éreztem, mintha mindketten elsírtunk volna egy folyónyit. Jó könnyeket és fájdalmas könnyeket. Megjártuk a poklot oda-vissza, külön-külön és együtt, de mindent újra megtennék, ha ez azt jelentené, hogy mindig itt kötünk ki.

– Soha nem szűntem meg szeretni téged – jelenti ki. – És nem hiszem, hogy létezik olyan világ, ahol valaha is meg fog történni.

Visszaülök a sarkamra, a szememet az övére szegezem, és megtalálom a pólója szegélyét. Arlo megragadja a csípőmet, és felül, miközben a fején áthúzom a pólót, azután ugyanezt teszem a sajátommal is.

Mosolyogva az ajkamat az övéhez szorítom, és a mellkasához nyomom. – Szeretlek – motyogom, és élvezem az érzés és a zuhanás szabadságát. – Annyira szeretlek.

Miután Arlo megnyílt előttem és elvérzett értem, minden egyes centiméterét imádni akartam.

Meg akartam neki mutatni, mennyire méltónak tartom rá.

Az életre.

A szerelemre.

Rám.

Arlo a nyakam köré fonja a kezét, lehajtja a fejét, és elmélyíti a csókunkat. A farkam megvastagszik, és nem tehetek róla, de ringatom magam rajta.

Az ajkam a szája sarkához vándorol, végig az állkapcsán, és végig a nyakán. Megszívom a kulcscsontját, mielőtt végigmennék a mellkasán és végig a törzsén.

A lélegzete elakad, amikor elhaladok a köldöke mellett, és ujjaimat a lenge nadrágja derék részébe akasztom. Lerántom a lábáról, és nézem, ahogy vastag farka felemelkedik a levegőbe, csodálva a méretét.

Az ágy széléről lelépve letolom a nadrágomat a padlóra, felfedve saját kemény farkamat. Kezemet a farkamra kulcsolom, és amikor felkapom a tekintetemet Arloéra, szemei leforrázzák a bőrömet.

– Hogyan akarsz engem? – kérdezem, a hangom sűrű a szükségtől.

Arlo megragadja a saját farkát, és simogatni kezdi, tekintete nem eresztve el a szememet. – Mindent akarok belőled.

És én meg akartam adni neki, mindet magamból.

– Érezni akarlak a farkamon. – Simogatás. – A számban. – Simogatás. – A fenekemben – Simogatás.

Megbabonázott a látványa. Teljesen lenyűgözött, ahogy a kezének fel-le mozgása még mocskosabbá tette a szavait.

Egyik térdemet a matracra támasztom, és az államat felé billentem. – Mit szólnál, ha üzletet kötnék veled?

– Hallgatlak.

– A fenekedben kezdem. – Érdeklődően felvonja a szemöldökét. – És te az enyémben fejezed be?

– Istenem, de hiányoztál – morogja.

Egy másodperc sem kell ahhoz, hogy Arlo átlendüljön az ágyon, és az én számra tapadjon.

A csókja csupa fog és nyelv.

Brutális.

Megszállottá tesz.

Ez az én Arlom.

Az ágyra zuhanunk, a csókolózás és az érintés rabjai vagyunk. Testünk kipirul, szívünk hevesen ver.

Arlo a számat gyötri, miközben egymásnak feszülünk, csípője kétségbeesett szükséglete találkozik az enyémmel.

– Változott a terv – lihegi, és megfordít minket. – Én benned kezdem és fejezem be.

Nem panaszkodtam. Ezúttal és minden alkalommal ki lennék szolgáltatva neki.

Csókokat hint végig a testemen, ingerli a mellbimbóimat, és végignyalja a hasamat. Nyelvének nedves forrósága, amit a hűvös levegő követett, hideggé tette a bőrömet, a vérem pedig olyan volt, mint a tűz.

Ujjaimat beletúrom a hajába, és megrántom, amikor a farkamhoz ér. A keze többször is a tövétől a csúcsáig vándorol, miközben a szája a farkam hegyét szopogatja, és a résemet nyalogatja.

Amikor a teljes farkamat a szájába csúsztatja, a csípőm megrándul, azonnal többet akarok.

– Ah, bassza meg – nyögöm. A haját az öklöm köré csavarva hátrahúzom a fejét, hogy a szemei találkozzanak az enyémmel, miközben a szájába tolom. A farkam hegye újra és újra a torka hátsó részébe csapódik.

Mintha nem állt volna szándékában egyetlen részemet sem érintetlenül hagyni, ahogy lecuppan a farkamról, és a bejáratom felé veszi az irányt.

Arlo térdelve a mellkasomhoz szorította a lábaimat, és maga előtt szétfeszített. Figyelem, ahogy elővesz egy tubus síkosítót az ágy alól, és váratlan nevetés bugyog fel a torkomból. – Ezt csak úgy előhúztad az ágy alól?

A fogaival lecsavarja a fedelet. – Ha ezek a seggfejek viccesnek tartják, hogy egy egész boltnyi síkosítót vesznek, akkor elrejtem az egész házban, hogy te és én örökké készen álljunk.

Bőséges mennyiséget önt két ujja hegyére, és elkezdi masszírozni a bejáratomat.

Egy ujjával kezdte, és a nyílásomat ingerelte, lassan mártózott be és ki, épphogy csak áthatolva. Megismétli a mozdulatot egy második, majd egy harmadik ujjal.

Kínszenvedés volt. Többre volt szükségem, és az arcán lévő vigyorból ítélve neki is.

Két ujját benyomja, mélyebbre, elérve a prosztatámat. Súrolja. Egyszer. Kétszer. Háromszor.

És amikor hozzáadja a harmadik ujjat, a feszítés olyan édesen mámorító, hogy szinte nyöszörgök.

– Kérlek – könyörgöm, még többre van szükségem. Szükségem van rá. – Olyan régen volt már.

Kínzóan lassan, egyesével csúsztatja ki az ujjait, majd feláll, és még több síkosítót nyom a kezébe.

A tubust a padlóra dobja, és a gélt fel-alá keni a farkán.

A csupasz farkán.

A tekintetem az övére siklik, és tisztán látom a kérdést. Már tudtomra adta, hogy nem feküdt le senkivel azóta, amióta utoljára együtt voltunk. Évekig próbáltam pótolni azt, ami köztünk volt. Próbáltam elűzni Arlo szellemét, és kiűzni őt a fejemből, a testemből és az elmémből.

De soha senkivel nem voltam úgy, mint Arlóval. Nyersen és valóságosan, minden tekintetben.

Bólintok, válaszolva kimondatlan gondolataira. – Mindig is csak te voltál.

Közelebb lép, feljebb nyomja a lábamat, így könnyedén hozzám férhet. Vastag farkának fejét az ánuszomhoz igazítja, és tökéletes nyomást gyakorol.

– Arlo – kiáltom. – Kérlek!

Lassan benyomul, és a lélegzetem elakad a torkomban, könnyek csípik a szemem.

– Csak én – morogja Arlo. – Mindig is csak én voltam.

– Csak te – visszhangzom, miközben az első könnycsepp lehull. – Esküszöm, hogy mindig csak te voltál.

Arlo felgyorsítja a tempót, és a testem minden egyes lökéstől megremeg. Őrült volt, sőt megszállott.

Mindkét térdem alá nyúlva szélesre tár engem, és belém csapódik. Úgy nyomul, mintha megjelölne, és aláírná a nevét a belsőmön.

A saját farkam után nyúlok, és megszorítom a vastag, kemény hosszamat, próbálom feltartóztatni az orgazmusomat. De, amikor a farkának feje ismételten a prosztatámhoz ütődik, nem tehetek mást, mint, hogy simogatom magam.

– El kell élveznem – zihálom. – Bassza meg, Arlo, kérlek!

Előrehajolva Arlo elkapja a számat, és végig csókol, miközben egyenesen a célegyenesbe repülünk.

Megcsókol, miközben a testem remeg, és az élvezetem bizonyítéka beteríti a kezemet és a hasamat.

És megcsókolom, miközben a teste lüktet és szétárad bennem.

A fülemhez szorítja a száját. – Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.

Ezt a szót kántálja újra és újra, amíg nem érzem az első könnycseppet a vállamon.

A karjaimat a nyaka köré fonom, a lábaimat a dereka köré, a sarkam a fenekére nyomódik, és szorosan magamhoz szorítom.

– Szeretlek – mondom viszonozva. – Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.

Ez semmiben sem hasonlít ahhoz, ahogyan kezdtük, a rohanás és a kétségbeesés, ahogy testünk újra egyesül, feloldódik.

Most csupa melegség és suttogás.

Gyengéd.

Megtört.

Ő az én Arlom.