2.-3. Fejezet

 

Második fejezet

Arlo

 

Fordította: Aemitt

 

A törölközőt végighúzva az arcomon, letörlöm a bőrömről a délutáni edzés nyomait. Ez a második a mai nap folyamán, és mivel Lennoxkórházba kerülése óta nem tudtam kikapcsolni az agyamat, biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva ismét itt leszek, és a végkimerülésig hajtom magam.

– Arlo. – A nevem hallatán megfordulok, és egy fiatal srácot látok, akit már többször észrevettem a teremben, amint felém sétál. A tekintetem végigfut a vézna megjelenésén és az üreges szemén. Átdobom a törülközőt a vállamon, és türelmesen várom, mit akar. Nem volt szokatlan, hogy ismeretlen emberek kerestek meg, vagy már azelőtt tudtak rólam, hogy én ismertem volna őket.

Az edzőterem, ahol dolgozom, és az általam vezetett programok az elmúlt két évben igen népszerűvé váltak a városban, ami egyformán zavarba ejtő és büszkeséggel tölt el.

Ez is bonyolult, mint minden más velem kapcsolatban.

Nem volt olyan dolog az életemben, amivel ne lett volna szeretet-gyűlölet kapcsolatom, beleértve a legnagyobb eredményeimet is.

– Szia, Arlo – ismételte meg, és kezet nyújtott nekem, hogy megrázzam. – Megnéztem az óráidat. A barátom, Jenika ajánlotta őket nekem.

Jenika említésére felkapom a fejem, mert ha ő ajánlotta neki az edzőtermet, az azt is jelenti, hogy ő is gyógyulófélben lévő függő, akárcsak mi ketten.

Megfogom a felajánlott kezét. – Jenika a pártfogód?

Gyorsan elhúzza a kezét, az arca elvörösödik, miközben az állát a mellkasához szorítja. A saját testemet súlyos együttérzés tölti el, mert tudom, hogy bármennyire is próbálod és birtokolod az életed, a szégyen soha nem múlik el igazán.

– Hé, ember – mondom finoman. – Mindannyian átéltük már ezt.

És ez volt az igazság. A gyógyuló függők voltak az oka annak, hogy az edzőtermi programjaim egyáltalán léteztek, de személyes tapasztalatból azt is tudtam, hogy nem számít, milyen elején vagy előrehaladott állapotban vagy a felépülésben, az önutálat és a megaláztatás úgy követ, mint a rossz szag.

– Mit is javasolt Jenika? – kérdezem, próbálok beszélgetést kicsikarni belőle. – Ha annyira jól ismerem, mint gondolom, akkor azért küldött ide, hogy kitöltsd a szabadidődet.

Végül felemeli a tekintetét, hogy találkozzék az enyémmel. – Említette, hogy megmutathatnád az összes programot, ami az edzőteremben van, és én eldönthetném, hogy mi lenne a nekem megfelelő.

– Általában megbeszélnék egy időpontot, hogy leüljünk és beszélgessünk, de most ráérek, ha te is?

– Igen, kérlek. – Hevesen bólogat, és a buzgósága olyasvalami, amire vágyom. – Szívesen távoznék innen egy tervvel.

– Tökéletes. – Az irodám irányába biccentek a fejemmel, ő pedig kötelességtudóan követ. – Bocsánat, hogy nem volt időm megkérdezni korábban, de mi a neved?

Előhalászom a zsebemből a kulcsaimat, és kinyitom az iroda ajtaját.

– Rhys vagyok.

Kinyitom az ajtót, belépünk, és intek Rhysnek, hogy foglaljon helyet a kis kanapén, amely az ajtóval szemközti fal mentén áll.

Az íróasztalom felé tartva leülök az irodai székemre, felkapok néhány szükséges papírt, becsúsztatom őket egy irattartóba, majd addig gurulok, amíg meg nem állok Rhys előtt. Egy tollal a kezembe átnyújtom őket. – Ezek azért vannak, hogy minél hamarabb megkaphasd a konditerem-bérletedet, a többi pedig kérdőív, amelyek segítenek eldönteni, milyen célokat szeretnél elérni, amíg itt vagy.

Elveszi, amit felé nyújtok, az írótáblát a dobogó combjára támasztja, és lapozgatja a papírokat.

Nem túl bonyolult vagy tolakodó, csak néhány egészségügyi kérdés, személyes adatok a fizetéshez, és néhány kipipálható kérdés arról, hogy miért akar csatlakozni a programhoz.

Nem vagyok függőségi pártfogó, és nem is vágyom rá, hogy az legyek. Alig tudom összeszedni a saját szaromat egy jobb napon, nemhogy más függőket segítsek le a szakadék széléről.

De lehetek az a srác, aki melletted áll az edzőteremben, és csendben támogat. Én lehetek az, aki megfogja a bokszzsákot, amikor meg kell szabadulnod a felgyülemlett dühtől. Én lehetek az, aki melletted áll a futópadon, amikor csak futni akarsz, de nincs hova menned. És én leszek az, aki kiszúrja, amikor a súlyzó rúd könnyebb, mint a világ súlya a válladon.

– Miben különböznek ezek az órák attól, amit más edzőtermek kínálnak? – kérdezi Rhys.

– Nem különböznek – mondom. – A különbség azokban az emberekben van, akik részt vesznek, és akik tartják az órákat. Mindannyian gyógyulófélben vagyunk.

– Mindenki? – kérdezi szkeptikusan.

– Mindenki – ismétlem. – Ha szükséged van egy helyre, ami segít, hogy megállítsd magad a visszaeséstől, akkor ez a hely neked való.

– Miért?

– Mit miért?

Nem tudom, hogy azt kérdezi, miért csinálom, vagy miért létezik az egész program, de várom a válaszát.

– Miért olyan nehéz minden? – A hangja most sokkal bizonytalanabb, mint amikor odakint közeledett felém, és nem tudok nem gondolkodni azon, hogy a korábbi adrenalin kezdett-e elszállni. Végigsimít a haján. – Bárcsak ne lenne sokkal könnyebb betépni, mint tiszta lenni.

Kuncogva, mert többször gondoltam már ugyanezt, mint beismerném, a papírokért nyúlok. – Befejezted?

Rhys bólint, visszaadja nekem, majd hátradől a kanapén, felfelé billenti a fejét, és a plafont nézi. Látom rajta, hogy beszélni akar, de nem vagyok a szavak embere, így inkább visszagurulok a székkel együtt az íróasztalomhoz, és nekilátok a papírmunkának. Néhány pillanatig csendben ülünk kettesben.

– Jenika nagyon elismerően beszél rólad – szakítja meg a csendet. – Azt mondja, hogy igazán szép életet alakítottál ki magadnak.

Nem ez az első alkalom, hogy valaki ezt mondja nekem, különösen miután Jenikától hallottam. Azt mondom magamnak, hogy ez csak az ő módszere arra, hogy eladja az általam vezetett programokat, mert az ember, akit ő lát, amikor rám néz, és az ember, aki visszanéz rám a tükörben, nem egy és ugyanaz.

Nem csináltam magamnak jó életet, nem számít, mit gondolnak vagy mondanak mások.

Csak sikerült rájönnöm, hogyan létezhetek.

Egyszerre csak egy nap.

Egyik lábam a másik elé.

Egyszerre csak egy lélegzetvétel.

Mivel nem a bókok miatt vagyok itt, sebességet váltok, és felállok, mire a tanácstalan Rhys követ. – Hadd vezesselek körbe, aztán összeállíthatunk egy olyan tervet, ami megfelel az időbeosztásodnak, mielőtt elmész.

Miközben Rhyssel az edzőteremben sétálunk, észreveszem, hogy elkezd visszahúzódni, begubózik a saját fejébe, és több mint valószínű, hogy megkérdőjelezi, hogy ez olyasmi-e, amihez képes elkötelezni magát. Józanul élni nem könnyű döntés, és szinte minden felépülő függő elbukik rajta egy ponton. De most itt van, és remélem, tudja, hogy csak ez számít.

Miután végre kiválasztja az órákat, és megígéri, hogy jövő héten találkozunk, újabb két órát töltök a gépeken, és semmi másra nem gondolok, csak arra, hogy milyen keményen tudok futni és mennyit tudok emelni. Szándékosan túlhajszoltam magam annyira, hogy holnapra fizikailag használhatatlan leszek, de ma estére a testem és az elmém eléggé kimerüljön ahhoz, hogy talán elaludjak, amikor ágyba kerülök.

Az edzőterem a nap huszonnégy órájában nyitva van, így kijelentkezem, és elköszönök az éjszakai személyzettől.

Keserédes érzés jár át, amikor kinyitom a bejárati ajtót, és a ház sötét és üres. Annak ellenére, hogy a látogatási időnek már jócskán vége, tudom, hogy Clem és Remy is a kórházban táborozik, amíg csak tud.

Tudom, hogy ott kellene lennem. Ott akarok lenni. Különösen Lennox miatt. De én nem válságra születtem. Nem én vagyok az a fickó, aki mindent össze tud tartani, különösen most, hogy tudom, Frankie már ott van.

Nem láttam őt azóta, hogy elbúcsúzott tőlem, és kitett a rehabon, és megígérte, hogy ott lesz, amikor kijövök.

De nem volt.

És bármennyire is próbáltam, és mindazok a dolgok, amelyeket azóta elértem és jóvá tettem az életemben, nem tudtam megbocsátani neki ezt.

Nem tudtam megbocsátani neki, hogy akkor ment el, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

Egy hosszú, forró zuhany után bebújok a hűvös lepedők közé, és hagyom, hogy a csend és a kimerültség álomba ringasson.

Nem tudom, mennyi ideig volt csukva a szemem, amikor érzem, hogy egy ismerős, csontsovány test tekeredik körém. Egy vékony kar körbeöleli a mellkasomat, én pedig megszokásból ráteszem az alkaromat.

– Hogy van? – kérdezem álmosan.

Amikor Clem válasza nem más, mint a testének remegése, az éjjeliszekrényemen lévő mobilomért nyúlok, bekapcsolom a zseblámpát, és szembefordulok vele.

Kimerültnek látszik, porcelánbőre most betegesen sápadt és foltos, kék szemei vörös szegélyűek és tele vannak kimerültséggel.

– Mi a baj? – kérdezem, miközben elmozdulok, és az alkaromra támaszkodom. – Lennox jól van?

A lány bólint, de a könnyek még mindig záporoznak az arcán, és nem jönnek ki szavak a száján. – Clem – mondom szigorúan, és a mellkasomban felgyülemlik az aggodalom. – Mi az?

Képtelen szembe nézni a velem, kezeivel eltakarja az arcát, és még jobban sír, és ekkor döbbenek rá.

Kifújva a levegőt, visszahanyatlok a párnámra, és kezeimet a csupasz mellkasomra helyezem. – Ugye most nem Lennox miatt sírsz?

– Nagyon sajnálom – motyogja. – Egyszerűen nem vettem észre, mennyire hiányzik. És olyan sokáig annyi szarságot és megvetést zúdítottam rá, amit ő elviselt. Mindent elviselt. – Csuklik egyet. – De látni őt élőben?

Most már hevesebben zokog, én pedig sietve ledobom magamról a takarót, és kimászom az ágyból, mert bárhol máshol szeretnék lenni, csak itt nem.

– Elmegyek futni – jelentem be, mert nem bírom hallgatni, ahogy Frankie-ről beszél. De Clem megrántja a karomat, én pedig csalódottan visszarántom. – Ne csináld.

A hátamra ugrik, lábait a derekam köré, karjait a nyakam köré kulcsolja, az arcát a tarkómhoz szorítja.

– Arlo, kérlek, ne menj el. Sajnálom. – Érzem a könnyeit a bőrömön, és utálom magam, mert most már tudom, hogy azokat én okoztam. – Én csak... Annyi minden történik most.

Hangosan kifújom a levegőt, legyőzötten visszaülök az ágyra, és lehámozom a testét magamról. – Egyetlen dologért sem kell bocsánatot kérned tőlem. – Végigsimítok az arcomon, próbálom racionalizálni az érzéseimet, és megfordulok, hogy a vállam fölött ránézzek. – Az én problémáim Frankie-vel nem a tiéd. És az, hogy hiányzik, érthető.

Isten tudja, ha hagyom, hogy rá gondoljak, olyan ádázul hiányzik, hogy akár szét is trancsírozhatna. Néha a fájdalom felemészt, egészben elnyel, majd könyörtelenül kiköp.

Emlékeztet arra, hogy milyen haszontalan és hitvány szar alak voltam.

Emlékeztet arra, hogy valószínűleg én voltam az oka annak, hogy elment, és soha nem jött vissza.

Clem feltérdel, és a kézfejével letörli a könnyeket az arcáról. – De nem akarom megnehezíteni a dolgodat.

Érte nyúlok, közel húzom, és magamhoz ölelem törékeny testét. – És nem akarom, hogy elrejtsd előlem az érzéseidet. – Megcsókolom a feje búbját. – Most nincs itt az ideje, hogy azon aggódj, mi történt vagy nem történt Frankie és köztem. Most Lennox a fontos. Ezért van itt. És amikor Lennox talpra áll, minden visszatér a régi kerékvágásba.

Tudtam, hogy nem ezeket a szavakat akarta hallani, mert Clem tökéletes világában Frankie hazaköltözne, és mi öten boldogok lennénk, együtt élnénk, ahogy azt évekkel ezelőtt megígértük egymásnak.

De az öt kitaszított gyerek reményeit és álmait, akik azért találkoztak egymással egy intézetben, mert senki más nem akarta őket, megfertőzte a való élet állandó csalódása.

Már egyikünk sem volt többé ilyen ember.

Főleg én nem.

És nem tudtam olyan életet élni, amelyben Frankie és én ugyanabban a társaságban léteztünk. Nem tudnám túlélni, hogy minden egyes kudarcomat az arcára írva lássam, minden nap, tudva, hogy én voltam az oka annak, hogy elment.

Ahogy végigmentem a rehabon és a felépülésem lépcsőfokain, ő volt az egyetlen személy, akivel nem akartam jóvátenni a dolgokat. Mert a köztünk lévő érzések és fájdalom túl sok volt ahhoz, hogy megbirkózzak vele.

Amikor józan vagy, minden túl nyomasztó ahhoz, hogy zsibbadás nélkül újraélhesd. És Frankie-vel minden túl sok volt ahhoz, hogy újra átéljük, és túl sok volt ahhoz, hogy megoldjuk.

Azonban most, négy évvel később, tudva, hogy olyan közel volt hozzám, minden porcikám ugyanúgy fájt, mint aznap, amikor elhagyott.

Az idő azt ígérte, hogy begyógyítja a sebeket, de amikor Frankie-ről volt szó, minél több idő telt el, annál mélyebb lett a fájdalom.

Lehet, hogy megtanultam felülemelkedni a mélyponton, de még nem tudtam felülemelkedni és megbocsátani Frankie Yorknak.

Ami még rosszabb volt, biztos voltam benne, hogy még azt sem tanultam meg, hogyan kell őt nem szeretni.

Harmadik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

Alig több mint huszonnégy órája voltam itt, és minden egyes órával, ami eltelt, háború dúlt bennem. Maradni akartam, de olyan kétségbeesetten vágytam arra is, hogy elmenjek.

Idegen voltam ezek az emberek számára, és még soha nem éreztem annyira a távozásom utóhatásait, mint ebben a pillanatban.

Lennox még csak rám sem nézett, és bár tudtam, hogy a baleset utóhatásai gyökeresen megváltoztatták az életét, a szemében lévő haragnak, amely lángra lobbant valahányszor beléptem a szobába, ehhez semmi köze nem volt.

Kétely sem fért hozzá, hogy szándékosan soha nem hagytak vele egyedül, és a gondolat, hogy ez még csak nem is volt lehetőség számunkra, mélyen megbántott. Clem és Remy felváltva ültek a Lennox szobájával szemben üresen álló, ökumenikus imateremben, felváltva biztosítva nekem és Lennoxnak a társaságot.

De a főiskolai barátja, Samuel volt az, aki az éjjel-nappali testőr szerepét játszotta.

Amióta megérkeztem, nem mozdult Lennox mellől, és ahogyan rám nézett, az elárulta, hogy én voltam az oka.

Miután tegnap megérkeztem, Clem a karjaimba ugrott, és sírt, miközben szorosan magamhoz szorítottam. Sosem titkolta, mennyire gyűlölt, amiért elmentem, de az a döntése, hogy az évek során annak ellenére, hogy mennyire dühös volt, tartotta velem a kapcsolatot, nagyon sokat jelentett.

Nem volt még egy ember ezen a bolygón, aki annyira szeretett volna, mint ő, és ahogy itt ültem egyedül, a fejemet a kezembe hajtva, még soha nem voltam ilyen hálás.

Az egész testem megrándul, amikor valami a lábamba bök. Felkapom a fejem, és szemtől szemben találom magam Remyvel.

– Kávé és reggeli. – Egy nagy kávét tart a kezében, amiről tudom, hogy nem ebből a kórházból való, és egy kis barna papírzacskót. – Clem meg fog ölni, ha megtudja, hogy egész éjjel itt voltál.

Végigsimítok fáradt arcomon, mielőtt felülök, és kiveszem a kezéből a kávét. – Mi van a zacskóban?

Megvonja a vállát. – Nem tudom, csak azt választottam, ami jól nézett ki a kirakatban.

Remy helyet foglal mellettem, vállai megereszkednek, hosszú lábait eléggé kinyújtja ahhoz, hogy elérje az előttünk lévő székeket.

– Hogy van ma reggel? – kérdezem.

– Úgy tűnik, jól van. Nem tudom, hogy hirtelen azt hiszi-e, hogy beszélni sem tud, mert nem hall, de még mindig nem szól egy szót sem.

– Samuel legalább beenged a szobába.

Remy kuncog. – Majd meggondolják magukat. Előbb vagy utóbb.

Nagyot kortyolok a kávémból, és a forró folyadék meghozza az egyetlen vigaszt, amit Clem hívása óta érzek.

– Egyébként is, mi van velük? Együtt vannak?

Remy felvonja a szemöldökét. Egy jobban-kéne-tudnod-mint-kérdezned típusú pillantással, mert Remy nem árulja el a titkokat. Senkinek sem. Semmiért sem.

Lehet, hogy ő volt a legfiatalabb mindannyiunk közül, de ő volt a legravaszabb megfigyelő. Mindent észrevett, az utolsó részletig. Emellett nyugodt volt és drámamentes, ami azt jelentette, hogy nem volt ellenségeskedés vagy tisztázatlan érzések közöttünk, amikor visszatértem.

Remy sem avatkozott bele olyan ügyekbe, amelyek nem rá tartóztak, és pontosan ugyanezt várta el, amikor a saját életéről volt szó.

Ami megerősítette, hogy még ha tudta is, mi folyik Samuel és Lennox között, nem ő lesz az, aki elmondja nekem.

– Clem hazament? – kérdezem, témát váltva, és végre kinyitom a barna papírzacskót.

– Végül igen. Azt mondtam neki, hogy átveszem a következő műszakot, amíg ő hazamegy pihenni és ellenőrizni a dolgokat.

Ellenőrizni. A. Dolgokat.

Mindketten tudjuk, hogy Clem hazament, hogy megnézze Arlot, de ahelyett, hogy kimondanám nyíltan a szavakat, hagyom, hogy a köztünk lévő csend tovább fokozódjon, miközben megpróbálom kitalálni, hogy vajon Arlo örülne-e, ha látna azok után, ahogyan a dolgokat hagytam kettőnk között.

Megrázom a fejem, és próbálok megszabadulni a rá vonatkozó gondolatoktól.

Most már nem tartozik rám.

Én döntöttem úgy, hogy elmegyek. Én döntöttem úgy, hogy elhagyom őt, annak ellenére, hogy mit éreztem iránta.

Annak ellenére, hogy még mindig mit érzek iránta.

Meglepetésemre Remy a vállamra teszi a kezét, és megszorítja. – Minden rendben lesz, tudod?

Humortalan röhögés hagyja el a számat. Még abban sem voltam biztos, hogy mire céloz. Mi lesz rendben? Lennox? Hogy visszatértem? Arlo? – Azt hiszem, el kell hinnem, amit mondasz.

 

 

____

 

Még néhány óra van hátra, mielőtt az orvos megérkezik a napi vizitjére, és ezúttal eltökéltem, hogy nem hagyom, hogy Lennox kizárjon.

A békefenntartás ideje lejárt.

Amikor tegnap megérkeztem, a rövidített változatot kaptam Clemtől és Remytől, de most, hogy eltelt egy egész nap a teszteléssel, tudni akarom, mivel áll szemben Lennox, és ami a legfontosabb, és akár tetszik neki, akár nem, hogyan tudok segíteni.

– Bemegyek – mondom Remynek és most Clemnek, aki nem is olyan régen csatlakozott hozzánk. – Kívánjatok nekem szerencsét.

– Mi is jöhetünk – mondja Clem támogatóan. Megpróbál felállni a székről, de Remy a combjára teszi a kezét, és megállítja.

– Frankie megoldja.

Értékelem a belém vetett bizalmát, és bár semmi bajom azzal, ha csatlakoznak hozzám, de ezt a dolgot meg kell oldanom, és Remynek igaza volt, egyedül kell csinálnom.

Nagy levegőt veszek, és megpróbálom összeszedni magam.

Érzem a tekintetüket rajtam, ahogy elsétálok, és megpróbálom megigazítani az egynapos ingemet és az öltönynadrágomat, mintha ez számítana, mielőtt bemegyek a szobába.

Szerencsére az ajtó nyitva van, és az orvos helyet foglalt Lennox mellett, és brosúrákat osztogat neki, miközben Samuelhez beszél.

A belépőmre három szempár néz felém, kivéve Lennoxét, aki ugyanolyan gyorsan elkapja. Samuelre szegezi a tekintetét, és Samuel azonnal leolvassa a mondandóját.

Felállva felém lépked, én pedig kihúzom magam. Teljes magasságomba emelkedem, megfeszítve a mellkasomat. Ha ez a fickó tudott valamit Lennoxról, akkor tudta, hogyan nőttünk fel. Tudta, hogy milyen harciasak tudunk lenni, ha szükség van rá.

És nyilvánvalóan szükségem is volt rá.

– Ha azt akarod mondani, hogy húzzak a picsába, akkor jobb, ha átgondolod a játéktervedet – mondom szigorúan. Lennoxra pillantok, aki ránk néz, arckifejezése a düh és a fájdalom között lebeg. Rá mutatok, majd határozottan vissza a mellkasomra. – Ő az öcsém, és én kurvára nem megyek sehova. Megértetted?

Az orvos megköszörüli a torkát, kellemetlenül érzi magát amiért félbeszakít bennünket. – Minden rendben van itt, uraim? Hívjam a biztonságiakat?

Figyelmemet az orvosra irányítom, és profi üzemmódba váltok, kinyújtom felé a karomat. – Frankie York vagyok, Lennox testvére. Most érkeztem Seattle-ből, és örülnék, ha minden lépésről tájékoztatnának.

A feszültséget érzékelve az orvos tekintete Lennox és köztem ugrál. – Mivel az öccse felnőtt, szükségem lesz a beleegyezésére, mielőtt bármilyen orvosi információt továbbítanék az állapotáról.

Próbálom elfojtani a frusztrációmat, mert tudom, hogy nagy az esélye annak, hogy az orvos megkérdezi, és Lennox nemet mond.

És aztán?

A dokinak igaza van. Lennox huszonkét éves, messze nem az a naiv tizennyolc éves, akit én a főiskolára küldtem, mielőtt elmentem.

– Gondolják, hogy önök – mondja, Samuelre és rám mutatva – tudnának Lennoxnak és nekem adni néhány percet, hogy kettesben maradjunk?

Vonakodva mindketten kilépünk, és úgy gondolom, nem árt, ha újrakezdjük, és megpróbálom megnyerni Samuelt magamnak. Mindketten Lennox érdekeit tartjuk szem előtt, csak találnunk kell valami közös pontot, ami lehetővé teszi, hogy mindannyian egy szobában legyünk.

– Nézd – kezdem. – Látom, hogy mennyire véded Lennoxot, és ezt értékelem. Jobban, mint gondolnád.

A szavamba vág. – Ha azt akarod mondani, hogy innentől kezdve mindent elintézel, és elmehetek, akkor most mondom, hogy ez nem fog megtörténni.

Most először nem csak Samuel hatalmas termetét veszem észre, hanem megpillantom az alatta megbúvó fiatalembert.

Megkapta az amerikai fiú kinézetét, az arcába omló homokszőke hajával, kék szemével és kipirult, pirospozsgás arcával, és egy egyenletes, fehér fogú mosolyt látok, amikor hagyja, hogy ez megtörténjen.

– Látom, hogy törődsz Lennoxszal – mondom finoman, remélve, hogy sikerül áttörnöm a védekezését. – És én hálás vagyok ezért. Tényleg az vagyok. De nem akarlak kiszorítani. Csak azt kérem, bár azt is tudom kissé erőltetetten, hogy engedjen be.

Meglepetésemre a falnak támaszkodik, és nézem, ahogy a teste lecsúszik rajta, míg végül a földön guggol, arcát a kezébe temetve. A korábbi megfélemlítő srácot egy rémült és kimerült barát váltja fel.

Félretéve a saját problémáimat, leereszkedem, amíg mellé nem ülök. – Miért nem mész egy kicsit haza? Lezuhanyozni? Talán még szundíthatnál is egyet? Tudja, hogy számíthat rád.

Samuel szembefordul velem, kék szemei üvegesek, arca kipirult az érzelmektől. Az arckifejezésében tükröződő egyértelmű lesújtottságtól megenyhülök. Nyilvánvaló, hogy fáj neki, és bármi is folyik Lennox és köztem, abszolút megértem a fájdalmát.

Az alkarjára teszem a kezem. – Ígérem, hogy nem zárlak ki. Csak menj haza, adj magadnak egy kis időt, és mire visszajössz, addigra Lennoxszal már mindent megoldunk.

– Mr. York – kiáltja az orvos.

Felkelek a földről, és kinyújtom a kezem Samuel felé, amit végül el is fogad. Pillantása ide-oda jár köztem és Lennox orvosa között, majd a kijárat felé int a fejével. – Megyek is. Adok nektek egy kis időt, de kérlek, mondd meg neki, hogy visszajövök.

– Úgy lesz – biztosítom. – Köszönöm.

Gyorsan biccent, és nézem, ahogy vonakodva elsétál.

Amikor végre visszafordítom figyelmemet az orvosra, a mellkasán keresztbe font karokkal, türelmetlenül várakozik.

– Elnézést. – Lennox szobája felé mutatok az állammal. – Mit enged meg, hogy elmondjon nekem?

– Lennox beleegyezett, hogy elmondjam az állapotának részleteit és a további terveinket. Az egyetlen kikötés, hogy távolabb beszéljünk, mert nehezen tud megbirkózni azzal, hogy az emberek körülötte és róla beszélnek, és ő nem hallja.

– Szóval ez... ez... – végigsimítok a fejemen. – A hallás dolog? Ez végleges?

– Ebben a szakaszban még nem zárhatjuk ki az állandóságot – tájékoztat. – Inkább felkészítjük önt a legrosszabb forgatókönyvre, mintsem hogy az öccse számára nem a legjobb eredményt érjük el.

– Van még valami a legrosszabb forgatókönyvből? – kérdezem tétován. – Több, amire fel kellene készülnünk?

– Mr. York. – Az orvos hangja megenyhült, ami teljes ellentétben állt a pillanatokkal korábbi türelmetlenségével. – Van rá esély, hogy Lennox halláskárosodása mindenképp bekövetkezett volna. Még a focibaleset nélkül is.

Zavartan rázom a fejem. – Nem értem, mire gondol.

– Két dolgot szeretnék megbeszélni magával. – A keze végig simít a hátamon, és a széksorok felé irányít. – De tényleg azt hiszem, jobb lenne, ha előbb leülnénk.