14.-15. Fejezet

 

Tizennegyedik fejezet

ARLO

 

Fordította: Aemitt

 

Régen voltam már találkozón, de már egy hete, hogy Lennoxot kiengedték a kórházból, és egy hete, hogy már Frankie jelenlétében voltam, és ez most már hivatalos volt, odáig voltam érte, és nem akartam, hogy így legyen.

Szükségem volt perspektívára.

Szükségem volt arra, hogy legyenek alapok.

Szükségem volt valamire, ami emlékeztet arra, hogy minden, amit körülötte éreztem, nem állandó. A jelenléte múlandó volt, és nem számított, még akkor is ha biztos voltam benne, hogy soha senki más nem fogja betölteni a szívemben lévő Frankie formájú űrt. Nem volt helye a mókás flörtölésnek, amibe azóta bocsátkoztunk, hogy bevallotta, féltékeny Rhysra.

Nem volt időm azzal foglalkozni, ahogy a testem kezdett felhevülni, amikor a közelében voltam.

Olyan volt, mintha a leghosszabb álomból ébredtem volna fel. Minden izom, minden csont, minden idegvégződés reagált a közelségére.

Fájdalmat éreztem a jelenlétében.

Évek óta nem akartam, hogy valaki megérintsen, vagy, hogy valakit megérintsek, de Frankie jelenlétében úgy éreztem, örökké másodpercekre vagyok attól, hogy üldözzem, és könyörögjek neki, hogy maradjon mellettem. Másodpercekre attól, hogy megragadjam és megcsókoljam.

Az sem segített, hogy valahányszor a tekintetem őt kereste, mindig azt fedeztem fel, hogy máris engem bámul.

Ugyanúgy akart engem, és ki kellett találnom, hogyan ne hagyjam, hogy az igényei és vágyai, valamint a sajátjaim befolyásoljanak.

– Hé, te! – Egy kéz landol a pattogó térdemen, és felnézek, hogy Jenikát lássam, amint rám mosolyog. – Rég nem láttalak itt.

Jenika copfjait kontyba fogja a feje tetején. Fehér maxiruhája kontrasztban áll sötét bőrével.

Felegyenesedve elmozdítom a lábam az útból, hogy megkerülhessen, és helyet foglalhasson.

– Hogy mennek a dolgok? – kérdezi. – Azt hittem, hallani fogok felőled a minap történtek után.

Ülve a tekintete végigfut rajtam, a szokásos vizuális ellenőrzését végezve, hogy minden rendben van-e. Amikor először találkoztam vele, magamra vettem.

Mondtam neki, hogy tiszta vagyok, de ő akkor is tetőtől talpig átnézett, mintha a szavam semmit sem jelentene. Amikor szembesítettem vele, megkérdezte, hányszor kérte már valaki, hogy hagyjam abba a drogozást, és hányszor mondtam neki, hogy abbahagyom, vagy hogy megtettem, csakhogy visszaestem.

Meg sem tudtam számolni, hányszor kérte Frankie, hogy hagyjam abba.

Ő volt az egyetlen, akit érdekelt, és ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy a szavam nem jelent semmit.

Szóval, talán Jenikának igaza volt.

Innentől kezdve úgy döntöttem, hogy soha nem hátrálok meg, amikor a szokásos ellenőrzését végzi. Próbára tettem magam, és küldetésemnek tekintettem, hogy a szavamhoz hű ember legyek.

Ma a szavam volt az egyetlen dolog, amim volt.

– Egy megbeszélésen vagyok – válaszoltam.

– Ennyire rossz, mi?

– Csak próbálok nem elhamarkodott döntéseket hozni.

– Arra gondolsz, hogy használnál drogot? – kérdezi nyersen.

– Inkább azon gondolkodom, hogy ágyba ugrom az exemmel.

– Ha – gúnyolódik. – Frankie?

– Az egyedüli és az egyetlen.

– Szívesen találkoznék vele.

– Miért? – Elfordítom a testem, közelebb hajolok hozzá. – Hogy feltehess vagy húsz kérdést, és elmondhasd, hogy nem vagyunk jók egymásnak?

– Ha nem lennétek azok, akkor nem én mondanám el neked. Te már tudnád.

Bosszankodva bökdösöm a vállát. – Miért kell mindig rejtvényekben beszélned?

– Ezek nem rejtvények – érvel. – Ezek egyszerű igazságok. Nem az én hibám, hogy még nem jöttél rá.

– Szóval azt mondod, hogy Frankie és én nem is vagyunk olyan rossz ötlet?

Miközben várva várom Jenika válaszát, a hangok elcsendesednek körülöttünk, jelezve a megbeszélés kezdetét. Jenika figyelme a terem elejére terelődik, a beszélgetésünk elfelejtődik, én pedig itt ülök, és még mindig Frankie megszállottja vagyok.

Zavartan hallgatom az egyes felszólalókat, figyelmem elkalandozik az elmesélt történetek és minden egyes találkozás között, amit Frankie-vel az elmúlt héten átéltem.

Lennox mindannyiunkat meglepve úgy döntött, hogy beköltözik Frankie bérelt Airbnb-jébe, azt állítva, hogy időt akar tölteni Frankie-vel, mielőtt visszamegy Seattle-be.

Úgy gondoltam, hogy ez egy nagyszerű ötlet, és azt jelentette, hogy Frankie-t valószínűleg kevesebbet látom, de most, hogy Rhys könnyen és gyorsan a családom állandó tagjává vált, Remy és Clem csípőből ragaszkodtak egymáshoz, és Clem egyenesen ragyogott attól, hogy újra együtt vagyunk, nehéz volt távol maradni.

Valójában, azt hiszem, ez csak fokozta a fantáziát.

Egy család voltunk, ahogy mindig is akartunk lenni.

A jelenben a függőségem nem tett tönkre semmit. Frankie itt volt, Lennox pedig egy kicsit maga alatt és magába zárkózva, de minden sarkon volt valaki, aki segíteni akart.

Mindannyian ott voltunk egymásnak.

Hogy lehetne ez rossz ötlet?

– Van még valaki, aki szeretne ma felszólalni? – A kérdés behatol a gondolataimba, és azon gondolkodom, hogy valóban felálljak.

Azzal a szándékkal jöttem ide, hogy eláruljam az elmúlt hét érzéseit és küzdelmeit. Nem gyakran beszéltem a csoport előtt, de miután igazán rájöttem, hogy senki sem tudja jobban, milyen mélyen húzódik a küzdelmem, mint az itt jelenlévők, a büszkeségem és a szégyenérzetem háttérbe szorult, míg a gyógyulásom szilárdan az első helyre került.

Jenika rám néz, és felvonja a szemöldökét, én pedig megrázom a fejem. – Inkább meghívhatsz utána egy forró italra – motyogom.

Amikor vége a megbeszélésnek, Jenika és én kihagyjuk a csevegést, és a szemközti kávézóba megyünk, ahol elkényeztet egy chailatte-val és egy fahéjas tekerccsel.

– Minden megbeszélés után hozzá tudnék szokni ehhez – mondom, miközben beleharapok a finom süteménybe.

– Tekintve, hogy alig jössz, azt hiszem, a költségvetésembe belefér.

Jenika kortyol egyet a kávéjából, a szemei a csésze fölött rám merednek. Vizsgál engem.

– Mi az? – kérdezem. – Mi van már?

– Jól nézel ki – mondja. – Megkönnyebbülten. Azt mondanám, hogy Frankie ittléte felelős érte.

Homlokom ráncolom. – Hát, nem szoktad kerülgetni a forró kását, ugye?

– Ó, kinek van arra ideje manapság? – Kinyújtott karral felém nyúl, mutatóujjával kisimítja a szemöldököm közötti ráncokat. – Miért nézel ilyen aggódva?

– Nagyon kanos vagyok – bököm ki.

Jenika hangosan felnevet. – Nem vagyunk mindannyian azok? Miért baj ez?

Frusztráltan a kezembe temetem a fejem. – Nem tudom, mit keresek itt.

Jenika lefeszegeti az ujjaimat az arcomról, arckifejezése szigorú, és rám koncentrált. – Arlo, drágám. Aggódsz a gyógyulásod miatt? Vagy amiatt aggódsz, hogy visszatereled magad a randizós játékba? Mert a kettő nem ugyanaz.

– Teljesen idiótának tűnök, ha így mondod – mondom. – Tudom a különbséget.

– Szerintem nem tudod – ellenkezik. – Ha majd rájössz, nem leszel annyira összezavarodva.

Bosszúsan keresztbe teszem a karjaimat a mellkasom előtt. – Csak így, mi?

Tükrözi a mozdulatomat, de a vigyor az arcán azt mutatja, hogy neki sokkal jobban megy a vita, mint nekem. – Csak. Kábé. Így.

– Dühítő vagy, tudod?

– Hívtak már rosszabb dolgoknak is.

– Ez olyan érzés... hogy itt van, és ilyen közel... – Hosszan és hangosan felsóhajtom. – És minél több időt töltünk együtt, annál nagyobb dolognak érzem.

Jenika arcára együttérzés telepszik. – Ez tényleg nagy dolog, Arlo. De nem feltétlenül azért, mert gyógyulófélben lévő függő vagy, hanem talán inkább azért, mert összetörte a szívedet, és most visszatért.

A szavai úgy zuhannak rám, mint egy tonna tégla. Gyűlöltem, hogy milyen gyakran volt igaza, hogy olyan dolgokra hívta fel a figyelmemet, amikre túl sokáig tartott, mire rájöttem.

– Szóval azt mondod, hogy nem attól félek, hogy visszaesem, hanem csak attól, hogy megint összetöri a szívemet.

Jenika mellett voltam a legsebezhetőbb. Nem voltak köztünk titkok, vagy legalábbis olyanok, amelyeket érdemes lett volna megtartani, mégis mindig olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, miután beszéltem vele, miután feltártam a legsötétebb bizonytalanságomat és legmélyebb félelmeimet.

A kezemért nyúl és megszorítja. – Szerintem mindkettőtől félsz, de szerintem csak az egyik félelem válhat valósággá, és mélyen legbelül tudom, hogy tudod, melyik az.

Tényleg tudtam, melyiktől félek jobban, és gyűlöltem magam, mert egyáltalán nem a visszaeséstől való félelem volt az.

Tizenötödik fejezet

FRANKIE

 

Fordította: Aemitt

 

– Kösz, hogy elhoztál – mondja Rhys.

Mivel Lennox úgy döntött, hogy hozzám költözik, úgy volt logikus, hogy autót bérelek. Még mindig nem tudtam, meddig maradok, és még beszélnem kellett Jordannel, hogy megtudjam, meddig lehetséges, hogy itt maradjak.

Még nem álltam készen arra, hogy elmenjek.

Soha nem vallanám be hangosan, de nem álltam készen arra, hogy újra elhagyjam a családomat. Tetszett, ahogyan mindannyian Lennox mögé álltunk. Szerettem a köztünk lévő kényelmet, és legfőképpen azt szerettem, hogy minden nap láthatom Arlot.

Többé már nem sündörögtünk egymás körül, a kínos feszültség mostanra töltött, szexuális jellegű feszültséggé változott, ami kíváncsivá tett, hogyan fog alakulni az együtt töltött időnk.

Meggyújtottam a lángot, és olyan tűzzel játszottam, amelyről nem voltam biztos, hogy bármelyikünk is tudja, hogyan oltsa el, de elhatároztam, hogy rendbe hozom vele a dolgokat.

Így vagy úgy, de mindent tisztázni fogunk.

Most, hogy itt voltam, nem volt rá mód, hogy visszatérjek Seattle-be anélkül, hogy ne terítettem volna ki minden kártyámat az asztalra. Annyira reméltem, hogy több lesz köztünk, de még ha nem is lesz belőle semmi, legalább ezúttal, amikor elmegyek, nem fogok bujkálni.

Nem lenne futás. Semmi titok. Semmi hazugság.

Minden kiderülne, és legalább mindketten elsétálhatnánk azzal a tudattal, hogy nincs többé semmi ki nem mondott dolog közöttünk.

– Nem probléma. Ez a legkevesebb, amit tehetek azok után, amit Lennoxért tettél.

Rhys valahogy úgy illeszkedett be a rögtönzött családunkba, mintha oda tartozott volna. Jelbeszédet tanított nekünk, és olyan mosolyt varázsolt Lennox arcára, amire nem számítottam, hogy egyhamar látni fogok.

Említette, hogy el kell mennie az edzőterembe, és mivel Arlo ma ott lesz, én pedig látni akartam Arlot a munkahelyén, felajánlottam, hogy elviszem.

Nem volt teljesen önzetlen tett, de amikor Arlo megkérdezte, hogy mit keresek ott, mert úgyis megkérdezte volna, legalább volt egy olyan válaszom, ami nem az volt, hogy „hozzád jöttem”.

– Szóval Arloval edzel? – kérdezem Rhys-t.

– Mindenki Arloval edz.

Bizonyára észreveszi a zavart tekintetemet. – Ő állítja össze a programokat, és mindenkit beszervez az órákra, és felügyeli, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Ami azt jelenti, hogy mindig itt van, de időnként együtt edzünk.

Próbáltam elképzelni azt az Arlot, akit az edzőteremben ismertem. A teste már eléggé kidolgozott volt ahhoz, hogy tudtam, hogy dolgozik érte, de mi sosem voltunk azok a srácok, akik a testünkkel foglalkoztunk. Az egész felállás itt az edzőteremben, és az, ahogy Rhys többször is olyan elismerően beszélt róla, most még kíváncsibbá tett az életére és a szakmájára.

Rhysszal kiszállunk a kocsiból, és követem, ahogy mindkettőnket a terembe vezet. Amikor belépünk az ajtón, a válla fölött rám néz. – Ha követed a sárga nyilakat a padlón, azok Arlo irodájába vezetnek.

– Arlo irodájába? – visszhangzom kérdőn.

– Igen, feltételezem, ezért ajánlottad fel, hogy elhozol, és ezért jössz be.

Az arcom felforrósodik a zavarban. – Én... én nem... – dadogom.

– Semmi baj. – Rhys leint. – Ilyenkor általában bent szokott lenni, és biztos vagyok benne, hogy örülni fog, hogy lát téged.

Fogalmam sincs, hogy Rhys és Arlo megbeszélték-e már, hogy mi mit jelentünk egymásnak, de nem éreztem, hogy most lenne itt az ideje, hogy elmondjam neki, hogy ez az utolsó dolog, aminek Arlo örülni fog, amikor meglát engem.

Nézem, ahogy Rhys elsétál, és csatlakozik egy futópadok sora körül tébláboló csoporthoz. A tekintetem körbejárja az edzőtermet, és észreveszek valami zűrzavart a kijelölt súlyzós területen.

Öt másodperc sem kell ahhoz, hogy észrevegyem, hogy néhány ember összegyűlt, hogy nézze, ahogy valaki súlyokat emel, és ennél csak egy másodperccel tovább tart, amíg rájövök, hogy az a személy, akit mindannyian néznek, Arlo.

A lábam magától mozdul, gyorsan és határozottan, de ahogy közelebb érek, megállásra kényszerítem magam, mert Arlot akarom nézni az ő saját valójában.

Izmai megfeszülnek izzadt bőre alatt, ahogy a nehéz súlyzót nyomja. Felemeli a levegőbe, majd újra le a mellkasára, és még háromszor megismétli, mielőtt visszahelyezi az állványra.

Megbabonázott.

És nem csak a puszta szépsége.

Hanem az, amit belülről sugárzott.

Nem lehetett tagadni, hogy mennyire vonzó volt. A feje búbjától a lábujjhegyéig, a teste egy műalkotás volt.

Úgy nézett ki, mintha kőből faragták volna, mély ívekkel és éles szögekkel a megfelelő helyeken. Minden porcikája kemény munka és odaadás eredménye volt, és ez volt az, ami miatt lehetetlen volt félrenézni.

Az ereje meghaladta azt, hogy mennyit tudott felemelni vagy milyen messzire tudott futni. Az ereje belülről jött. A változáshoz való ragaszkodásában és a józanságra való elszántságában rejlett. Ez az épület sikerében és a kliensei bajtársiasságában rejlett.

Mindabban, amit az elmúlt négy évben elszenvedett és elért.

Ő volt a megtestesült erő, és nem tudtam elfordítani a tekintetemet.

– Frankie? – Felül, és átveti egyik lábát a padon, majd feláll. Teljes magasságában és póló nélkül még nehezebb nem megbámulni. A bőre csillog, az izzadtság csillogása kiemeli a mellkasának szélességét, a csípőjének völgyét és a combjainak feszességét.

A rövidnadrágja pontosan ennyire rövid volt. Semmit sem hagy a képzeletre, és elérhetetlen magasságokba emelték az iránta érzett vágyamat.

– Frankie – ismétli Arlo. – Mit keresel itt?

A tekintetem az övére siklik, és az egész testem felforrósodik az arckifejezésétől.

Örömmel látom, hogy az arckifejezéséből hiányzik a csalódottság. Rendezi a vonásait, mintha az, hogy megmutatja, mit érez valójában, többet árulna el, mint amennyit akar, de nem hiányzik az ajkai gyors mozdulata és a szemében lángoló forróság.

– Rhysnak szüksége volt egy fuvarra. –Adom meg neki a begyakorolt válaszomat, de az átláthatóság kedvéért hozzáteszek egy kis igazságot. – Én pedig látni akartalak a munkahelyeden.

Körülnéz, és ekkor jut eszembe, hogy egy csomó edzőterembe járó ember veszi körül, akik most az egész beszélgetésünket figyelik.

– Sajnálom, ha elfoglalt vagy. – A kezemet a farmerom zsebébe dugom, csak most veszem észre, mennyire túlöltözöttnek tűnök a nadrágomban, a bakancsomban és a pólómban.

– Nem kell – nyugtat meg Arlo. Felkap egy törülközőt, ami a pad szélén lógott, és megtörli az arcát és a mellkasát.

A tekintetem követi minden mozdulatát.

– Előbb fel kell vennem a pólómat az irodámból, de ha van időd, körbevezethetlek.

Arlo számára csak időm volt.

– Ez jól hangzik.

– Oké, mindenki – mondja hangosan, megszólítva azt a néhány embert, akikkel már edzett. – Folytassátok a kört, és találkozunk, mielőtt elmentek.

Az irodája felé veszi az irányt, a sárga vonalak mentén halad, ahogy Rhys tanácsolta. Mellette lépkedek, miközben a környezetem többi részét is szemügyre veszem.

Ez egy berendezett raktárépület Los Angeles belvárosában, amely még nem esett áldozatul a népszerű edzőteremláncoknak, amelyek mostanában minden államot elárasztanak. Minden felszerelés új, de a helyet betöltő emberek adnak neki lelket és jelleget.

– Egy perc és jövök – mondja Arlo, amikor belépünk az irodájába. Bólintok, és hagyom, hogy a tekintetem körbejárja a szobát, miközben ő egy nagy fekete íróasztal mögött álló szekrénysorhoz sétál, és elkezd turkálni az egyikben.

A helyiség nagyon is Arloé; a régié és az újé.

Meglepődve látok néhány bekeretezett fényképet az egyik falon. Mindegyik fekete-fehéren nyomtatva, mindegyik kaliforniai hely. Ahogy a szemem végigpásztázza őket, híres tájak és rejtett kincsek, nosztalgia költözik a bőröm alá.

Nagyon szép emlékeket osztottunk meg ezeken a helyeken.

Megfordulok, hogy megkeressem Arlot, de ő már mögöttem van. Csak egy lélegzetvételnyire van tőlem, és figyeli, ahogy próbálom értelmezni, amit látok.

– Szándékosan választottad ezeket a képeket?

Előrébb lép. Még közelebb. A szemei rajtam túlra, a fotókra néznek, szinte mintha visszarepítette volna magát pontosan azokba a pillanatokba, amelyek köztünk voltak.

– Nem volt minden rossz – mondja.

Megvárom, hogy a szemei újra rám fókuszáljanak, és állom a tekintetét. Ez az első alkalom, hogy önként említi a múltat velem. Az első alkalom, hogy a fájdalmon kívül mással is elismer minket.

Visszanézve a fotókra, felemelem a kezem, és végighúzom az ujjaimat mindegyiken, körvonalazva az ott megörökített vonalakat, formákat és testeket. Engedélyt adok magamnak, hogy végigsétáljak az emlékek ösvényén, és valóban érezzem, mi az, amiről lemaradtam.

Arlo közelebb lép, a jelenléte szívesen látott, de fojtogató. Melegség árad belőle, meleg lehelete végigtáncol a tarkómon, libabőrös leszek tőle.

– Visszamentél oda?

Most mindketten a Santa Monica-i móló sétányáról készült fotót néztük, és annak ellenére, hogy ez az általános, népszerű felvétel, amely a világ minden táján mágneseken és képeslapokon szerepel, amikor ránéztem a fotóra, nem láttam semmit sem belőle.

Csak Arlot és magamat láttam, boldogan, nevetve, csókolózva és érintkezve.

Eszembe jutott, ahogy a hátára ugrottam, és ragaszkodtam hozzá, hogy vigyen át a tömegen. Kapaszkodtam a kitömött csikóhalba, amit Clemnek nyertünk, és édes győzelmet arattam valami hülye játékterem játéka felett, ami túl sok időnket rabolta el. Arlo pedig, cigarettával a szájában és jellegzetes mogorva arccal, panasz nélkül vitt engem.

Nem mindig kaptunk lehetőséget arra, hogy korunkhoz méltóan viselkedjünk, és ritkaság volt, hogy egyáltalán találjunk rá időt. Lennoxszal, Clemmel és Remyvel gyerekek voltunk, akik gyerekekre vigyáztak, felnőtt döntéseket hoztak helyettük, és szar személyes döntéseket hoztunk magunknak.

De néha-néha megállt a világ, és Arlo és én csak úgy tudtunk létezni.

– Nem – válaszolja végül. – Nem mentem vissza. – Egy kéz landol a vállamon. – Nélküled nem ugyanaz. Sok minden nem ugyanaz nélküled.

A lélegzetem elakad a közelségétől, a hangulatváltozásától és a szavai őszinteségétől.

Bármi is ez, bármi is változtatta meg a véleményét, és késztette arra, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás és sebezhető legyen velem, nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem. Így ahelyett, hogy válaszolnék és rosszat mondanék, inkább hagyom, hogy a testem beszéljen helyettem, miközben finoman hátrálok, amíg a hátam a mellkasához nem nyomódik.

Hallom, ahogy élesen levegőt vesz, mielőtt azt mondja: – Azt hiszem, tudok időt szakítani egy ebédre. Akarsz együtt ebédelni?

– Határozottan.

Még a tervek ellenére sem mozdul egyikünk sem, egyikünk sem akar elválni.

Libabőrös leszek, amikor az orra hegyével végigsimít a nyakamon. A pulzusom felgyorsul, a testem vibrál.

– Ugyanolyan illatod van – suttogja. – Nem számítottam rá, hogy ugyanolyan illatod lesz.

Hagyom, hogy a testem még jobban nekidőljön, és csak annyira döntöm meg a fejem, hogy érezzem, Arlo megismétli a mozdulatot.

– Mit vártál? – kérdezem tőle.

Érzem, hogy megvonja a vállát. – Csak azt hittem, hogy más leszel. Azt akartam, hogy egy részed más legyen és másnak érezzelek.

Merészen, mégis zavartan fordulok a karjaiban, az orrunk már szinte összeér, és a tenyerem a meztelen mellkasán pihen. – Miért akarnád, hogy más legyek?

A kezei az enyémet fogják. – Mert én az vagyok.